Budapest, 1979. (17. évfolyam)

2. szám február - Silló-Seidl György: Gyermekkorom Óbudája

Seidl József felvételei SILLÓ-SEIDL GYÖRGY Gyermekkorom Óbudája 2 harmadik és a negyedik kép mutatja a troli kezdeti szakaszát a külső Bécsi úton. * „Ó emlékek, ó emlékek . . ." de ők nem bántanak engem, sőt kellemesen idézik vissza a múltat, még akkor is, ha kellemetlenséget takarnak. Az első kép hentesüzlete valamikor nekem is „munkahelyem" volt. Kis előgyakorlat későbbi mesterségemhez, bár lehet, hogy még mindig sokan hentesnek tartanak. Tulajdonképpen a kíváncsiság vitt az üzletbe. Tavik bácsinak, a mesternek két fia volt, a barátaim. Először segíteni hívtak, ha sok volt a munka. A vágóhídra jártam velük, meg szénát gyűjteni a háziállatoknak. Lassan megta-4 Filmrendező barátommal minap a tabáni parkban sétáltunk. Egyszercsak feltette nekem a kérdést: — Emlékszel a Tabánra ? — Persze — válaszoltam, és emlékeim képtárából kivetítettem a földszintes, ütött-kopott házacskákat, melyeknek egy része az utca szintje alatt állott. — Hát nem kár értük ? Hová lett a romantika ? — vetette fel barátom. — Nem kár értük! Okos ember volt, aki lebontatta őket. Nedvesek voltak, noha az ivóvizet az utcáról kellett hozni; egy háznak egy toalettje volt. Patkányok, egerek csapatai kúsztak át az utcákon — hangzott véleményem. — És Óbuda? — Igen, Óbuda. Az más! Míg a Tabánt gyönyörűen beparkosították, mert nagy szüksége volt légtérre Budapestnek, addig Óbudán tömegsilók keletkeztek. Szörnyű kőtömbök, a meghitt és a tabániaknál lényegesen jobb állapotban levő házacskák helyén. Felidéztem magamban a múltat. Agysejtjeimet nem kellett nagyon megerőltetnem, mert támasz-18 ként édesapám Óbudáról készült fényképsorozata rendelkezésemre állott. Csupán két csoportot ragadtam ki: a Bécsi út és a Vörösvári utca sarkát és az Árpád-híd óbudai hídfője körüli tájat. (A képek a 30-as évek derekán készültek. Nem nehéz azonosítani őket az emberek öltözködése alapján.) Egymás mellé helyeztem a fényképeket, és feltettem magamnak a kérdést: vajon feltámad-e bennem a nosztalgia, ha megpillantom a jól ismert, de lassan az emlékezetemből is eltűnő környékeket ? Egyes kép: A 72-es villamos veszi a kanyart a Vörösvári utca végétől a Bécsi út felé. A kép jobb oldalán fekvő házban laktam egészen 25 éves koromig. Így elég alkalmam nyílott rövidtávfutói képességem gyakori ellenőrzésére. Mikor kiléptem a kapun, és a villamos a képen látható módon éppen kiindult a megállóból, még fel tudtam ugrani rá. Ha azonban bekanyarodott a Bécsi útra, keresztül kellett vágtáznom a sínek körvonalú lefutásán, vagyis metszeni a kört, túlfutni rajta, és bevárni a villamost, míg az a kanyart befejezi, és ott felugrani rá. Sohasem jutott eszembe, hogy valami baleset érhet. Nem is ért. A szerencse a bátrakat segíti. Az emberek többnyire ünnepélyes öltözete a „síntelen" megállójánál vasárnap kora délutánra enged következtetni. Még a kávézás vagy a kvaterkázás előtt siettek ki az óbudai temetőbe. A