Budapest, 1979. (17. évfolyam)

2. szám február - Tamás Ervin: Várpalota

A város két szélső pontja kö­zött több mint tíz kilométeres átlót húz az országút. Egy képes albumba pillantok, előszavát a nemrég leköszönt s Várpalotáért sokat tett tanács­elnök, dr. Kátai Imre írta: „Az intenzív iparosítás időszakában — 1949—1960 között — a város la­kóinak száma 91,5 százalékkal nőtt. Ez a nagymértékű növeke­dés a későbbiekben lelassult, je­lenleg a lakosság száma 29 ezer, az átlagos életkor kb. 30 év ... 1949—1970 között az iparban foglalkoztatottak száma 250,93 százalékkal nőtt... 1975-ben Veszprém megye ipari termelésé­nek 40 százalékát Várpalota ad­ta .. .*' Nem is hinné az ember, hogy a múlt században a csizmadia és a fazekas mesterség játszotta a legnagyobb szerepet Várpalota „ipari" életében. A krónikák megemlítik még, hogy sokan foglalkoztak posztógyártással, szú'rkészítéssel és mészégetés­sel is. Érdekes, hogy egy 1803-ból származó térkép — amely­lyel egy ablakszem kitört üvegét pótolták, míg a kutatók vélet­lenül rá nem bukkantak — ugyanannyi, vagy még több há­zat tüntet föl, mint amennyi ezen a vidéken a második világ­háború előtti időkben állott. Pe­dig az elsorvadt kézműipar he­lyét 1876-tól fokozatosan a bá­nyászat foglalta el. A fejlődés azonban nem volt gyors ütemű: az 1890-es adatok szerint éven­te mindössze csak 150 vagon szenet termeltek ki a föld alól. A község lakosainak 30,7 száza­léka még 1920-ban is a mezőgaz­daságból és nem a szénből élt. Tény, hogy a várpalotai szén gyenge minőségű, nagy ned­vességtartalmú; hogy fűtésre al­kalmas legyen, vízteleníteni kell. Egy 1929-ben épült berendezés­sel sikerült víztartalmát a felére csökkenteni, egyben kalóriaér­tékét csaknem megkétszerezni — így indulhatott meg karrier­je. A szénre „épült" 1931-ben Pét községben a nitrogénmű, majd 22 év múlva az inotai erő­mű s még később az alumínium­kohó. Miközben a bánya szere­pe kissé csökkent, „gyerekei" egyre nagyobbakká nőttek: mil­liárdos beruházások kezdődtek a Péti Nitrogénmú'vekben, s 1975-ben avatták a November 7. Hő­erőmű új, 200 megawattos, gáz­turbinás csúcserőművét. Ér. a város? Pörgessük ismét vissza az időt. 1956-ban így látta 14 Várpalotát főépítésze, dr. Rad­nai Lóránt: „A fő feladat az volt, hogy meg­keressük a város hagyományaiból a legértékesebbeket, s azokat új keretbe foglaljuk. Igy alakult ki az az elképzelés, amely megőrzi a dunántúli hegyoldali város karak­terét, megőrzi a változatos terep téralakításának és festői utcaké­peinek hagyományait, és mind­ezt a ma igényeinek megfelelő építészeti elemek alkalmazásá­val alakítja át. Ezzel a módszerrel igyekeztünk a régi bányászfalu­ból kialakítani az új város egyé­niségét, hangulatát." Amennyi a tervekből megva­lósult, az többek között a fő­építész érdeme is. Ami nem? Folytassuk csak az idézett val­lomást: „A várpalotai tanácstól sajnos nem kapunk kellő támogatást. A be nem fejezett tereprendezés, a tervektől eltérően kivitelezett rész­letek, az utak és az utcák elhanya­goltsága hátráltatják a város fej­lődését. A palotai tanács, tiltako­zásunk ellenére, különböző bódék építését engedélyezte az új város főterén és főutcáján. Ez ideig hiá­ba harcoltunk a városképet rontó felvonulási épületek, a főtér har­móniáját megbontó autóbusz-vára­kozóhely mielőbbi lebontásá­ért." Viszont, szerencsére, 1945 után nem bontották le sem a várat, sem a klasszicista zsina­gógát, pedig voltak, akik ház­építésre akarták felhasználni e két műemlék köveit. — Várpalotának nincs városi múltja, ezért nemcsak lépést kell tartania a többi város fejlő­désével, hanem lemaradását is be kell hoznia — mondja a ta­nácselnöknő, Szabó Gáborné. — A mi városunk fiatal, rövid múlt­jában sok olyan tényező játszott szerepet, amelyik akadályozta az egységes városkép kialakítá­sát. Például az 50-es évek hibás építési koncepciója: nagy gyár, köréépített lakások. Ma már látjuk, hogy így nem lehet vá­rost építeni. A település erősen széttagolt, a három egykori köz­ség — Várpalota, Pét, Inota — közötti távolság nem tette és a jövőben sem teszi lehetővé egy­beépítésüket. Akadálya volt ez a magas színvonalú kereskedelmi egységek, kultúrintézmények építésének, a gyors és kényel­mes helyi közlekedés kialakítá­sának. ,,Az ipari beruházásokat — összhangban az országos irány­elvekkel és konkrét döntésekkel — a II. és III. körzetben, a lakásberu­házásokat, a kapcsolódó és járulé­kos létesítményeket az egészsége­sebb levegőjű I. kerületben kell megvalósítani. A város lakosságá­nak nagyarányú foglalkoztatott­sága miatt a nagyipart úgy kell to­vább fejleszteni, hogy minimális létszámnövekedést igényeljen. Munkaerő-igényes ipart csak úgy lehet fogadni, ha a vállalatok a dolgozók letelepítéséhez szüksé­ges lakásokat is megépítik" — olvasom a jövőről szóló, két esztendeje készült tanácsi jelen­tésben. Eszembe jut: kérve­kérték, ne említsek kerületeket, mert megszüntették őket, egy­séges Várpalotát akarnak a vá­ros vezetői. Miért olyan fontos, hogy min­den várpalotai elfelejtse kerüle­tét — töprengtem. A három kerület: a három egykori község, kissé talán jel­képe a hajdani széthúzásnak, a „falvait fejlesztő" városnak. A három kerület: szemlélet, amely ellen a 60-as évek második felé­től következetesen harcol a ta­nács. Bonyolítja a helyzetet, hogy a három kerület egyben három iparág: Pét a vegyiparé, a város­központ a bányászaté — itt ta­lálható a tröszt központja is —, Inota pedig az alukohó és a hő­erőmű otthona. — A tanács 1967-ig a beruhá­zásokba nem igen szólhatott be­le, a gyárak pedig építkeztek . . . — tárja szét karját a fiatal, jogi doktorátussal rendelkező vb­titkár, Czeidli István. — A há­rom városrész ellátottságát az iparágak fejlettségi színvonala határozta meg. Az emberek nem a tanácshoz, hanem a gyá­rakhoz fordultak lakásért. .. Az üzemek pedig azon fáradoz­tak, hogy eldöntsék, melyikük a rangosabb, a nélkülözhetetle­nebb. Cifra dolgokat szült ez a vetélkedés! Az egyik például felépítette a Magyar Ezüst Kul­túrotthont. A másik is ki akart tenni magáért: átadta a Béke Művelődési Házat. A kettő kö­zött alig kétszáz méter a távol­ság. Várpalotán pedig ott van a Jó Szerencsét, Péten a József At­tila Művelődési Ház. így aztán ritka jól állunk kultúrotthonok dolgában. Nem kell szárnyaló fantázia hozzá, hogy elképzel­jük: ha a négy épület helyett kettőt építenek, közösen, össze­fogva az erőket, olyan létesít­mények születhettek volna, ame­lyeket az egész ország „irigyel­ne". Kéri Tamás várpalotai riport­ja 1972-ben jelent meg a Nép­szabadságban. így ír: ,,A jelek szerint olykor a pétiek is elfelej­tik, hogy Várpalotához tartoznak. A nitrogénművek cégjelzéses borí-Az egykori Szegények Kórháza tékján levélcímként Pétfürdő, vasútállomásként Péti gyártelep szerepel, és a május elsejei ünnep­ségeket Péten minden évben külön tartják; a rossz nyelvek szerint ugyanis cáfolhatatlan bizonyíté­kokhoz jutottak, hogy Pét a közép­korban teljesen önálló község volt. Inotán, Várpalotán és Péten a legutóbbi évekig azonos utcane­vek nehezítették az eligazodást." — Tizenöt évig dolgoztam a Üzletsor a Táncsics Mihály úton

Next

/
Thumbnails
Contents