Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Szabadi Judit: „Minden Titkok kapuja”

Kovács Ferenc felvételei Mi volt Ország Lili alapélménye, amely arra sarkallta, hogy a „minden titkok" közelébe férkőzzék, és egyedi festői jeleket teremtsen a megvallatott Mindenségből feltáruló összefüggései megjelenítésére? Banálisnak tűnhet a válasz: piktúrája alapmotivációjaként a magányt jelölni meg, pedig ez lelki és filozófiai értelemben is megszabta a pályakezdő Ország Lili művészi tájékozódását. 1954-től kezdődő rideg, szürrealista periódusában a fal az őt körülvevő kopár és közönyös világnak, az elszigeteltségnek, bezártságnak és szorongásnak a megtestesítője. Kislány korában festett önarcképén a kicsiny, magát elveszettnek érző gyermek a végtelenben folytatódó fal előtt ugyanazt az emberi védtelenségből és a környezet konok, már-már ellenséges hallgatásából fakadó feszültséget hordozza magában, amit később a fekete vagy fehér ruhás, árnyékukkal megkettőzött, mozdulatlanná dermedő nőalakok a falak tömlöcében. Ország Lili komor, csaknem depressziós életlátásának, életérzésének összefüggésében ma már nyilvánvaló, hogy egész művészete ennek az egzisztenciális szorongásnak és kozmikus magányélménynek a feloldására történő gesztus, mégpedig nem csupán a szubjektív lét szempontjából, hanem az egész emberiség történelmi perspektívájára kiterjesztve. A gesztus mögött azonban nem kell tudatos elszánást látnunk, legalábbis eleinte nem, hiszen a falak valósággal maguktól nyíltak meg, hasadoztak szét Ország Lili előtt. így történhetett meg, hogy 1957 után a korábban egysíkúnak, áthatolhatatlannak érzékelt világ helyett egy több rétegű, több dimenziójú univerzumba hatolt be. Térben, időben, anyagban és minőségben is több rétegűbe. Segítette ebben a bulgáriai és moszkvai útján megismert ikonfestészet átszellemített közege, majd a prágai zsidótemető megrendülést kiváltó vizuális és szakrális élménye is. Közvetlen hatásként kissé érzelmes ikonfestészet művelésébe kezdett maga is. Itt a korábbi merev formák széttöredeztek, az olvadékony festői közegben egymásba rajzolódtak, illetve átvetültek egymáson. A meleg, fényektől átjárt, árnyképszerű ábrák — égitestek, emberi figurák, angyalok és kupolák — az eleve elrendeltnek vélt rendet és az égi harmónia időtlenségét voltak hivatva hirdetni, ám közelebb maradtak a legendák naiv bájához, nem váltak valódi mítoszteremtő komponenssé. Viszont elnyerte általuk az alkotó a dolgok átvilágításának a képességét, ennek következeiében, mint valami Feliratok kapuja, 1976 Kiáltás, 1969