Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Pajzs Ödön: Franzstadt — Ferencváros

csak afféle képzelődés, hiszen grundok minden kerületben akadtak. Lassan-lassan kiépült a Ferenc körút, hamarosan villamos is járt rajta. A síneket azonban a mi utcánkon is át kellett vezetni, hogy a közlekedés bekapcsolódhassák a városnak erről az oldaláról a Vámház körútba, ahol már közlekedtek a villamosok. De a Goebel-ház fekvése akadályozta a kapcsolat egyszerű kiépítését, mert a házunk és a Duna partja között egy kocsi épp hogy elhajthatott. Később a főváros közgyűlése kisajátította az utcának való területet — ez most a Közraktár utca —, de addig a családi címerünkből kibújó török vitézek az ablakok fölött borzongva szemlélték a nagy sürgést forgást. Mivel a vasút kerítését sehogy sem sikerült odébb helyeztetni, kitérőt építettek, és az utcán mindig csak egy irányban közlekedhettek a villamosok. Milyen emberek éltek itt? Jó néhány gazdag sváb család vitte a prímet a Franzstadtban, de a szegényebb kisiparosok, kiskereskedők számára is volt lehetőség a boldogulásra. Nekünk selyemgyárunk volt, de azt hiszem, hogy megelégedhettünk volna a szerényebb kékfestő műhely címmel is. Ez a mesterség még Lengyelországból meg a Balkánról is sok pénzt hozott számunkra. Messze, a Franzstadt déli határán állt a vágóhíd. Itt a hízott marhákat és ökröket vágták le. A telep bejáratánál, kétoldalt szoborcsoport — keménykötésű mészároslegények ökörrel és bivallyal — illusztrálta a hely rendeletetését. Sok család szerzett vagyont itt azzal, hogy a családfő karriert csinált, nagyvágó lett. Az egyik család például kiküldte a fiát Londonba, és hamarosan a Franzstadtból szállították az angoloknak a húsos szalonnát. Ez a fiú szerezte meg a hagyományos angol, újévi pulyka exportját is. Házunkban lakott egy tojáskereskedő, nagyban dolgozott, a legidősebb fiú tőlük is Londonba utazott, és jóval az első világháború előtt ő szállította a temérdek tojást Angolhonba. Ahogy a város fejlődött és terjeszkedett, megváltozott az életforma is, az ipartelepítés pedig mindinkább tágította Franzstadt határait. A Közvágóhíd mögött épültek a vegyi üzemek. Akkor még szó sem volt természetvédelemről, de a bűzt akkor sem szerették az emberek. A pesti humor „illatos városnak" keresztelte el ezt a környéket, és ez a név sokáig rajta ragadt. A mai Illatos út talán ennek emlékét őrzi. A Boráros tér bal felé is emelgette a vállát. A Mester utca párhuzamosan futott a Soroksári úttal. Ez a rész azonban sokkal igényesebb volt; a kis házak egyszerűen eltűntek. A Franzstadt túlsó felén ez ismétlődött. Itt a Vámház körút játszotta a Ferenc körút szerepét, a Boráros tér ellenpólusa pedig a Kálvin tér lett, persze gödrök nélkül. Az is helyi specialitás volt, hogy a többi r\ kerülettel ellentétben a Franzstadtban nemigen akadt kávéház. A hangulatos kiskocsmák uralkodtak, csakúgy, mint Óbudán és a Tabánban. Az Elevátor kávéház is csak úgy tudott boldogulni, hogy bevezette Portré a családi képtárból Apám, a nagyapám ölében Jenő öcsém képe testvéremről, Lászlóról a „zónát"; a kis adag ételek felszolgálásával is inkább a kocsmák hangulatát idézte. A Ferenc körút végén, az Üllői út torkolatában különös világ alakult ki. Talán mondhatnám úgy is, hogy minden modernizálódott. A legjelentősebb épület az Üllői úti laktanya volt, tele katonával. Mi, franzstadti gyerekek is ide-ide jártunk bámészkodni. Jó házi kenyeret hoztunk otthonról — akkor még minden család maga sütötte a kenyeret, a pékkenyeret lenéztük —, s az ablakoknál ácsorgó katonáktól komiszkenyeret kunyeráltunk cserébe. A katonáknak adott profunt kenyér bizony olyan fekete volt, mint a decemberi éjszaka, ráadásul ragacsos is, nehezen csúszott le a torkunkon. Szemben vele a Gschwindt szálloda és fürdő állt, no és persze a likőrgyár. A fürdőt minden família egész pereputtyával felkereste hetente egyszer. Itt született meg a régi Pest házi fürdőszobája. Itt tanították fürödni a pesti embereket. A Gschwindtgyár területén feltörő forró vizet hatalmas hordókba gyűjtötték, és külön erre a célra gyártott szekereken szállították mindenfelé. A forróvizes hordókat a házaknál lerakták, és az emberek ezt a forrásvizet használták tisztálkodásra. Az Üllői útra mindig is büszkék voltunk, s joggal, mert ez fejlődött a leggyorsabban. De állt itt egy palota, amelytől nemcsak féltünk, hanem szinte irtóztunk, rettegtünk is. Ez volt az OMGE — Országos Magyar Gazdasági Egyesület a Köztelek utcában —, a magyar nagybirtokosok érdekvédelmi szervezete. Az OMGE palotája mellett mélybe süllyedt egyemeletes házacska búslakodott. Egyetlen büszkesége, a fehér márványtábla még ma is hirdeti: itt élt és dolgozott Táncsics Mihály, a munkások apostola. Az OMGE palotája mellett kis utca húzódott a Ráday utca felé. Mindkét oldalon meztelen tűzfalak határolták a dohánygyár gyűjtőtelepét, amelynek dohányporából a Pál utcai fiúk is szippantottak. Akkoriban vallásosnak neveltek bennünket, akár tetszett, akár nem. Minden gyerek megszokta, hogy az iskolaidő kezdete előtt legalább tíz percet áldozzon a vallásának. Szülőfalum erre is lehetőséget nyújtott. A Franzstadtnak is megvolt a maga katedrálisa, mégpedig a Bakáts téri templom. Ezt is Ybl Miklós építette. A templomban mindig a bal oldali oltárnál álltunk, mert ott Lötz Károly Szent Lászlót varázsolta a képre, amint vizet fakaszt a sziklából. De gyakran zarándokoltunk Ferenczy Béni szobrához, Szent Antal oszlophoz dűlő alakjához is, mégpedig lekenyerező szándékkal. A perselybe obulusokat dugtunk, és kértük a szentet, járjon közbe a jó istennél, hogy tanárunk ne hívjon ki felelni. Ha azt nézzük, hogy mi maradt a múltból, akkor mindenekelőtt nemcsak a templom és a Vámház épülete áll előttünk, hanem feltekinthetünk még az egykori OMGE megszelídült várára, ahol manapság szerény hivatalok működnek. Nemcsak Táncsics Mihály emléke előtt állunk meghatva, hanem kissé lejjebb, az Erkel utca sarkán levő Arany János dombormű előtt is. A nagy költő nálunk, a Franzstadtban lakott néhány esztendeig. 20