Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Pajzs Ödön: Franzstadt — Ferencváros

Molnár Ferenc írta egykoron: szülőfalum, Budapest. Ezt egy kicsit átalakítva azt mondhatom: szülőfalum, Franzstadt. Igen: Franzstadt, és nem Ferencváros. Nemcsak nekem volt az, hanem a sors által ide-oda vetett, négy-öt, vagy ki tudja, hogy hány emberöltőn keresztül őseimnek is. Mert mind franzstadtiak voltunk. Itt született apám, nagyapám, sőt, dédapám is. Ez talán ma már ritkaság, hiszen a magyar főváros a beköltözők, indigénák menedéke volt. Ide mindenki bevándorolt. Itt csak a kivételek születtek. Mi az ősidőkben nagyon messziről, Württenbergből vagy tudom is én honnan kerültünk ide, a későbbi nagyváros zugába. Sokan vándoroltak a németországi fejedelemségekből. A német jelleg azonban lassanlassan halványodott, leginkább a nyelvünk, a sváb nyelv őrizte múltunkat. Ezért is maradt kerületünk jó ideig Franzstadt és nem Ferencváros; sok idő telt el, amíg a Franzstadt számunkra is Ferencváros lett. Mert igazán magyarok lettünk, mégpedig 48-asok, magyar forradalmárok. A hajdani, 80—100 évvel ezelőtti képekről, az akkor divatos kis olajfestményekről magyar-sváb arcok pillantanak ránk. Olyanok, mint a dédapám, aki társaival Kossuth katonája volt, és a Mester utcáig. A Boráros tér mindig határ volt. Közepén szeméttelep éktelenkedett, de a Duna-parton kezdték építeni a nagy Elevátort, ahová az ország minden tájáról érkezett árukat raktározták. Vasúti sínek húzódtak a Duna-part szélén, és hatalmas vasrács tartotta vissza az embereket attól, hogy belépjenek a veszélyes területre. Ahol most park díszeleg, ott akkor még gőzmozdonyok zakatoltak. Itt bújt meg a mi utcánk, a Csepel rakpart. A nagy négyszöget Ybl Miklós gyönyörű Vámháza zárta le — most a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem épülete —, akkoriban a külföldről érkezett árukat vámolták el itt. Az alsó meg a felette húzódó felső Duna-part, a későbbi Ferenc József-hídig, meztelen volt. Az alsó rakparton hajók kötöttek ki, többnyire csak kofahajók, amelyek a környékről hozták be naponta az élelmiszert. A Vásárcsarnok csak a millenniumra készült el. A felső rakparton mozgalmas piaci élet zajlott. A Csepel rakpart Duna felőli kerítése egy kissé lejjebb derékszögben behajlott, és a Duna-parti vasúti vágányvilágot zárta le. Ezt is vasrács kerítette be. Hatalmas kapuját csak tolató mozdonyoknak és tehervagonoknak nyitották ki. A család birtokában volt egy régi térkép, amelyet a Fővárosi Múzeumnak -FERENCVÁROS A vágóhíd egykori bejárata honvéd főhadnagyként büszkén hajtogatta „Wir sind Ungaren". Szegény, ezt így érezte, de magyarul még nem tudta mondani. Öreg nagyanyámról csak arra emlékszem, hogy bizony töpörödött asszonyka volt, arcán ránc ránc hátán. Goebel Josefának hívták. Gazdag háztulajdonos meg sok-sok telek gazdája volt. A család a hatalmas vagyont mind itt szerezte, de a nagymama nem tudta azzal meghálálni a nagy örökséget, hogy megtanul magyarul, pedig több mint 90 évet élt. Itt van apám halotti maszkja a falon. Mintha csak aludna. Az elmúlás meghagyta olyannak, amilyennek a franzstadtiak megszokták. Az üzletet, a gyárat, a munkát elhanyagolta, Londonban és Párizsban szórta a pénzt. A nagy örökséget itthon talán el sem tudta volna költeni. Családi képtárunk őrzi az öcsém, Paizs-Goebel Jenő festőművész alakját is. A franzstadti modellek között a másik öcsémről készült kép realisztikusabb. Olvas, de gondolatban az Újvilágban kószál, ott ahol több mint hatvan esztendeje letelepedett, miután tengerészkadétként bejárta az egész világot. Egyedül a mama nem mozdult el a Franzstadtból. A képen most is a szakadt ruhánkat foltozza időtlenül. Hogyan festett közel 90 évvel ezelőtt a mi falunk ? Budapest még nem volt Budapest a mai értelemben. Külön világ a Franzstadt, a Józseváros, a Terézváros; mindegyik kerületnek más-más az arculata. A Franzstadt az akkori Vámház, kőrútnál — ma Tolbuhin körút — kezdődött, de a Kálvin térnél megtorpant. A Ráday utca és a Lónyav utca fa mai Szamuely utca) vezetett ajándékoztunk — nem tudom mi lett vele. Erre még a helyrajzi számokat sem jegyezték fel, hiszen a terület hazai feltérképezésére később került sor. A német térkép így jelezte az akkori állapotokat: Goebel-telkek, Gregersen-telkek, majd Machlup-telkek. Ezek egyikén bűzölgött a bőrgyár. Ahol most a Petőfi-híd ível át, ott nagy gödör tátongott, talán száz év szemete kerülhetett bele. A térségen túl a Soroksári út vezetett a végtelenbe. Itt csak malmok zakatoltak, távolabb üres telkek ásítoztak. A Mester utca már felkúszott a Lóvásár térig, ahol igazán a világ vége volt. A malomtüzek réme késő ifjúságomban is sokszor megbolygatott. Időnként kigyulladtak a hatalmas épületek. A mi utcánkban a Gregersen-fatelep egyszer három napig lángolt. Soha sem épitették fel újra. Nagy kiterjedése ellenére is igazi családi ház volt a mienk. A múltat az szimbolizálta, hogy az első emeletmagasságában ott volt egy befalazott ágyúgolyó, amelyet a 48-as forradalom idején Hentzi tábornok lövetett át a gellérthegyi Citadellában felállított ágyúból birodalmunkba. A mi otthonunk foglalta el a ház egyik felét, a másik felében — szoba-konyhás lakásokban — 36 kofacsalád lakott. Nyáron a rakparton árusítottak, télen azonban nemigen dolgoztak. Pedig minden családban volt öt-hat gyerek, néhol nyolc is. A házból egész hadsereg került ki. A lármás csatározásokhoz ideális terepnek bizonyult a Boráros tér. Molnár Ferenc a Pál utcai fiúk-ban mintha a mi játékainkat másolta volna le későblj. Ez persze 19