Budapest, 1979. (17. évfolyam)
12. szám december - Poilák Erika: Édesanya nélkül
biztosítása. A korábbi — de, sajnos, még ma is alkalmazott — gyakorlat az volt, hogy mire a kisgyerek betöltötte harmadik évét, 40—50 gondozónővel került kapcsolatba, s gyakran két-három intézetet is megjárt. Érthető, hogy az ilyen kisgyerekeknek nem volt semmilyen kapaszkodójuk, s ha testi fejlődésük megfelelt is korosztályukénak, személyiségük visszamaradott, fejletlen, elmosódott volt. Ezt a gyakorlatot alapjaiban kellett elvetni. A Lóczyban a gyerekek nyolc tagból álló csoportját ugyanaz a négy gondozónő látja el. Mindegyikük külön figyelemmel kísér két gyereket, akikkel szorosabb kapcsolatot alakít ki, etetéskor, fürdetéskor, öltöztetéskor stb. kicsit több időt tölt el két, ún. „saját" gyerekével. Mindkettőről fejlődési naplót vezet, amelybe a gyerek egészségi állapotára, testi és szellemi fejlődésére, érzelemvilágára stb. vonatkozó adatok kerülnek. Ezeket a naplókat az intézet szakemberei — orvosok, pszichológusok, pedagógusok—rendszeresen átnézik, és a problémákat, teendőket megbeszélik a gondozónőkkel. így biztosítják, hogy minden kisgyerek személyére szabott gondoskodásban részesüljön. Itt nem járnak egyenruhában a gyerekek, s mindegyiküknek van külön fésűje, játékja stb. A gondozónők sem viselnek fehér köpenyt. A gondozónők és a többi szakember együttműködnek, komolyan és keményen dolgoznak. Itt nem lehet improvizálni: a gondozónők napirendjét közösen állítják össze szinte percről percre, úgy, hogy abba minden beleférjen és sohase kelljen kapkodni. Egy elsietett fürdetést, egy türelmetlen öltöztetést itt nem lehet jóvátenni. A módszer lényege harminc év alatt nem változott, de az újabb és újabb kutatások eredményei sokat finomítottak. A tudományos munka intenzitását jelzi, hogy az utóbbi 15 évben az intézetből 85 tudományos közlés, több tan- és szakkönyv, számos ismeretterjesztő kiadvány (köztük az Anyák könyvének immár tizenharmadik bővített kiadása) és több száz ismeretterjesztő cikk jelent meg, közülük nem egy idegen nyelven is. Igaz, a magyar kutatók még adósok egy olyan alapos és átfogó leírással a Lóczy gondozási és nevelési elveiről, mint amelyet két francia kutató — dr. Myriam David és Genevieve Appell — készített, s ami már három francia és egy olasz kiadásban jelent meg az intézeti nevelés alapvető szakirodalmaként. Franciaországban különösen nagy az érdeklődés a Lóczy iránt. Az intézetből rendszeresen járnak Franciaországba továbbképzést tartani, szakszemináriumokat vezetni. A franciák a magyarországi intézet tapasztalatainak és tanácsainak messzemenő figyelembevételével létrehozták a Lóczy francia megfelelőjét. De vannak hívei a Piklermódszernek a tengerentúl is. Az Amerikai Egyesült Államokban fiatal pszichológusok a családi nevelés területén népszerűsítik, hiszen a Lóczyban végzett megfigyelések és kutatások eredményeinek jó része nemcsak az intézetben nevelt gyerekek esetére vonatkoztatható, hanem általános érvényű. Afrikába is eljutott az intézet híre, a közelmúltban Szenegálból jött érdeklődő. Évente kb. 40—50 külföldi szakember tölt a Lóczyban hosszabb-rövidebb időt. Ezek után logikus volna azt feltételezni, hogy a magyarországi csecsemőotthonokban már a Lóczyban kidolgozott és bevált módszer szerint nevelik, gondozzák a gyerekeket. Sajnos, ez koránt sincs így. A módszer elterjedésének gátat szabnak az anyagi lehetőségek, de a szemléletbeli elmaradottság is. A legnagyobb akadály az, hogy a csecsemőintézetek mindegyike — elenyésző kivétellel — túlzsúfolt. Az intézetek zömében 2,2— 3,9 m2 jut egy gyerekre, de vannak olyanok is, ahol ennél is kevesebb. A hivatalos statisztikákban a 85%-os férőhely-kihasználási mutató túlzsúfoltságot jelez. A gondozónők és szakemberek hiánya súlyosbítja a helyzetet. Az utóbbi években megvalósított oktatási reform során megszüntették a gondozónőképzést. Az általános ápolónői és asszisztensi képesítés kevés ahhoz, hogy valaki ezen a területen eredményesen dolgozzon. A gondozónői képesítés megszerzéséhez még tízhónapos intenzív továbbképzés kell. Hetenként egyszer néhány órás oktatás nem elegendő a korszerű ismeretek alapos elsajátítására. Az elavult gondozónői norma miatt is lehetetlen a gyerekek személyre szóló gondozásának a megszervezése. Az alacsonyra szabott gondozónői létszám miatt kénytelenek 10—12 tagú csoportokat kialakítani. Egy gondozónő egy műszakban ennyi gyereket csak mechanikusan tud ellátni. De nemcsak a személyzeti norma avult el, elavultak az épületek is. A csecsemőotthonok zöme más célra épült: van közöttük villa, parasztház, kolostor, kastély, kaszárnya, de még börtön is. Bár az intézetek felszereltsége az utóbbi io—15 évben sokat javult, továbbra is a legnagyobb gond, hogy nincsenek meg a feltételei a gyerekek huzamosabb ideig tartó levegőztetésének, még akkor sem, ha az intézethez kert is tartozik. Nincs nap- és esővédő ponyvatető, nincsenek állandóan a kertben vagy a teraszokon tartható külön kiságyak. Sajnos, gyakran az is megtörténik, hogy a kert és a teraszok felszerelésére biztosított pénzt a legnagyobb jóindulattal, de teljesen szakszerűtlenül használják fel. Olyan berendezéseket vásárolnak, olyasmiket építenek, amiket hamarosan le kell bontani, vagy azért, mert életveszélyesek — pl. hinta, fürdőmedence —, vagy azért, mert teljesen használhatatlanok, mint például a műanyag hullámtető, amivel szívesen borítják a teraszokat, a napozóhelyeket. Ezek csak a legsúlyosabb problémák voltak. Lehetne még beszélni a fogyatékos gyerekek gondozásának megoldatlanságáról, az állandó orvos- és pszichológushiányról az intézetekben, és így tovább. Az ország csecsemőotthonaiban — ilyen körülmények között — körülbelül 4600 három éven aluli gyereket nevelnek. Évente 2300—2400 csecsemőt vagy kisgyereket vesznek gondozásba. A szakszerűtlenség és az elavult tárgyi feltételek következtében olyan indíttatást kapnak az életre, amely — gondozóik minden igyekezete és önfeláldozása ellenére — súlyosan károsítja személyiségüket, problematikussá teszi későbbi beilleszkedésüket, boldogulásukat. Az intézetről intézetre hányódó gyerekek életében e negatív tényezők folyton sokszorozódnak. A csecsemőotthonok helyzetében az elmúlt 7—8 évben jelentős változások mentek végbe. Maga a Lóczy is mint országos módszertani intézet nagyon sokat tett azért, hogy segítsen az elvi, módszertani problémák megoldásában. Az intézet vezető szakemberei rendszeresen látogatják az ország csecsemőotthonait, továbbképzésre fogadják azok munkatársait. Munkájuk során az 11 t