Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Poilák Erika: Édesanya nélkül

intézet vezetői azt tapasztalták, hogy tanácsaikra, javaslataikra számítanak. Az 1970-ben elkezdett munka — ekkor lett Országos Módszertani Intézet a Lóczy — eredményeként ma már minden csecsemőotthonban sikerült megismertetni a csecsemők és kisgyermekek intézeti nevelésének itt kialakított módszerét. Hasonló rendszerben azonban még csak 5—6 csecsemőotthonban dolgoznak a 38 közül. A kétségtelen előrehaladás ellenére ma is érvényes dr. Pikier Emminek 1972-ben leírt megállapítása: „A magyar csecsemőotthonok jelenlegi működése nem kielégítő; ha szomatikusán el is látják a gyerekeket, gondozottjaik személyiségzavarokkal küzdenek, ami komolyan károsítja a felnövő nemzedékeket. A csecsemőotthonok korszerűsítése, szakszerű üzemeltetése, megfelelő szakemberek képzése elsőrendű társadalmi szükséglet. Meg kell valósítani sürgősen még akkor is, ha a megvalósítás következtében elért pozitív eredmények csak két évtized múlva jelentkeznek majd társadalmunkban. Nem szabad megvárni azt az időt, amikor a negatív következmények által nyújtott bizonyítékok kárai már tömegesen megmutatkoznak." A Lóczyban nevelt gyerekek sorsa példa rá: van megoldás. Az Egészségügyi Világszervezet megbízásából 1969-ben a volt gondozottak egy részén utóvizsgálatokat végeztek. Ennek eredménye is azt mutatta, hogy valamennyien be tudtak illeszkedni a társadalomba, gyereküket saját maguk nevelték, egy sem vált közülük bűnözővé, nem kerültek a társadalom perifériájára. A vizsgálatokat most, tíz év múlva megismételték. Bár az eredmények értékelése még nem fejeződött be, úgy tűnik, hogy továbbra sincs nagyobb baj. Természetesen nem kell azt képzelnünk, hogy a Lóczyban zseniket és boldog embereket formáltak. A volt lóczysok között csak annyi a zseni és csak annyi a boldog, mint a többi ember között. Az intézet munkatársai törődnek a rájuk bízott gyerekek további sorsával is — ennek tulajdonképpen minden jól működő csecsemőintézetben így kéne lennie. Arra törekednek, hogy lehetőleg minden gyerek családba kerüljön az intézetből — vagy a saját családjába, vagy örökbe fogadó szülőkhöz. Minden gondoskodás ellenére megtörténik azonban, hogy évente 2—3 kisgyereket óvodások intézetébe kell küldeni. — Ez nagyon fájó pontunk — sóhajt föl Falk főorvosnő.—A hároméves gyerek számára igazi tragédia ez. Nem érti, hogy mi történik vele, nem érti, miért szakítják ki brutálisan megszokott környezetéből. Nemcsak mi, mindenki, aki kisgyerek-neveléssel foglalkozik, el szeretné érni, hogy legalább hatéves korukig ugyanabban az intézetben maradjanak a gyerekek. Eddig még csak a Pest megyei Csecsemőotthonok Központjának sikerült ezt megvalósítania, nagyon irigyeljük őket érte. A gyerekváros sem megoldás. Ha a gyerekek bizonyos életkort elérve egy másik épületbe, másik egységbe kerülnek, minden megváltozik körülöttük. Az eredmény ugyanaz, mintha mondjuk Budapestről Debrecenbe vinnék őket. A megszokott kötelékek ugyanúgy elszakadnak, a környezet acfta biztonság egy csapásra megszűnik. A hároméves gyerek körül összedől a világ. Pedig meg lehetne, és meggyőződésem, hogy meg is kell oldani, hogy a gyerekek legalább hatéves korukig egy helyen maradjanak. Ismerünk olyan svájci kísérle-