Budapest, 1979. (17. évfolyam)

2. szám február - A címlapon: Az Operaház. Részlet. Csigó László felvétele

lesüllyedt, behorpadt kőburkolatokról, melyeket szégyenkezve igyekszünk elrejteni a várost mutogató autóbuszokon naponta idehozott külföldi vendégeink szeme elől. I'zelítőül kívántuk a figyelmet felhívni arra a sok közül kiragadott néhány tennivalóra, mely ma már nap mint nap szóbeszéd tárgya itt is — ott is, ha csodaszép Budapestünkről beszélünk. Pedig e feladatok megoldása nem is elsősorban az anyagi fedezet előteremtésén múlik. Inkább megfelelő előrelátást és következetes tervszerűséget kívánna meg. És még valamit: némi fegyelmet, értékeink kissé többre becsülését mindannyiunk részéről. Az eddigiekben jobbára a múltból eredő és a mában folyó munkákról, tennivalókról szóltunk. Ám egy város fejlesztésének feladatai rendszerint akkor tarthatnak számot a legnagyobb érdeklődésre, ha azok a jövő felé mutatnak. Ilyen pedig bőven akad korunkban. És bizonyára nem véletlen, hogy ezek egyike éppen a Belvárost, annak is legexponáltabb városképét, sőt kihatásaiban, mintegy láncreakció formájában, a kerület egész városszerkezeti rendszerének az alakulását érinti. így hát, ha annak idején oly sok pro és kontra vélemény hangzott el az Intercontinental-szálló elhelyezése, környezetébe való illeszkedése és megformálása ügyében, akkor a közvélemény — a szakemberek és a nagyközönség véleménye egyaránt — sokszorosan kritikusabban fogja hallatni szavát most, mikor a Duna-parti szállodasor, a már megkezdett koncepció alapján, két újabb, összesen mintegy 700 szobás szállodával egészül ki. Az természetesen aligha vitatható, hogy az Intercontinental, a maga méreteivel és jellegével egyértelműen és véglegesen meghatározza a Lánchíd és az Erzsébet-hid közötti pesti partszakasz beépítési módját, valamint városképi kialakítását. Annak azonban már most újra és újra hangot kell adnunk, a köztudatba szinte bele kell szuggerálnunk, hogy ennek az épitkezésnek elengedhetetlen előfeltétele az eredeti harmonikus koncepció kompromisszum nélküli megvalósítása. Ha ugyanis — mint ennek veszélye fenyeget — a Vigadó tér északi oldalán megmaradt négyemeletes lakóház nem kerül előbb-utóbb bontásra, és helyén nem épülhet meg az egységes szálloda-komplexum közbülső, utolsó eleme, akkor Duna-partunk most kialakuló, valóban nagyszabású városképe végzetesen megbomlik. Mert amíg a Vigadó épülete — bármily különösen hangzik is — az előtte kialakuló magasabb térfal keretében szinte megnő, és műemléki értéke egyértelműbbé válik, addig ez, a folyamatos épületsorba beékelődő, más rendeltetésű és idegen léptékű, eklektikus lakóház, úgy önmagában, mint amazok együttesében rendkívül diszszonáns elemmé válna. A>: új szállodák építését mint ma még foghíjas Dun i-partunk végleges kialakításának ezt az új, bb lépését mindenesetre örömmel kell fogadnunk. De csupán mint a sorrendben a másodikat, amit még számosnak kell követnie. így anélkül, hogy a realizálásnak türelmetlenül időt szabnánk, már most figyelembe kell vennünk, hogy a szállodasor Dunapartic városképe és sajátos funkciója csak akkor lesz teljes értékű, ha kiépül majd előtte A Duna-parti szállodasor makettje két változatban: az elsőn a Vigadó melletti lakóház helyére is szálloda épül a főváros talán legszebb panorámája felé megnyíló, széles és járműforgalomtól mentes Duna-korzó, mely elöl utóbb eltűnik vagy burkolat alá süllyed a 2-es villamos pályája, és az alsó rakpartra kerül a járműforgalom, hogy felette szabadon átívelhessenek azok a könnyed gyalogos hidak, melyeken át azután létrejöhet a közvetlen kapcsolat a szállodák és a hajókikötők vagy akár a part mentén lehorgonyzott, vizén úszó terasz-vendéglők között. Ez utóbbi kívánalmak kielégítése természetesen nem napjaink feladata. Azt viszont már nem holnap, hanem ma, vagy legalábbis a szállodák üzembe helyezésének a napjáig biztosítani kell, hogy az azokat övező, valamint a városközponttal összekötő utcákból eltűnjenek az oda nem illő raktárak, műhelyek, irodák, és helyüket reprezentatív üzletek, kiállító termek, vendéglátóipari létesítmények, utazási irodák foglalják el. Anélkül azonban, hogy eközben megfeledkeznénk az épületek teljes külsőbelső felújításáról, a szállodák nívójához méltó köntösbe öltöztetéséről. Végül, de egyáltalában nem utolsósorban, elengedhetetlen feladat, hogy ekkora idegenforgalmi létesítmények elsőrendű követelményeként azok tökéletes közlekedés-forgalmi kiszolgálásának minden előfeltétele is kielégíttessék. Mégpedig ebben az esetben elsősorban az álló forgalomé. A két szálloda szerényen számított parkolóhely-szükséglete ugyanis 375 férőhely. Ugyanakkor azok mélypincéiben összesen 200 kocsi elhelyezése biztosítható. Ha tehát ehhez még a környék egyéb (lakóházak, üzletek, irodák, szórakozóhelyek stb.) parkolóhely-követelményét is figyelembe vesszük, a hiány oly ijesztően nagynak tűnik, hogy félő — amennyiben kellő időben nem gondolunk ennek maradéktalan kielégítésére —, annak valamennyi belvárosi parkterületünk és ezzel együtt a Roosevelt tér százados fái is áldozatul fognak esni. A jelen írásnak természetesen nem lehet feladata, hogy konkrét javaslatokat tegyen a megoldásra különféle alternatívák formájában. Arra azonban már most rá kell mutatni, hogy a reális lehetőségeket — akár parkok alatt létesítendő és a faállomány teljes megóvását biztosító mélygarázsok kialakításával, akár autóparkoló házak vagy az utak, esetleg a belső lakóházudvarok alá süllyesztett parkolók építésével — legalább elvi síkon minél előbb fel kell tárni. Már csak azért is, nehogy megismétlődjék valamely kedvező alkalom elmulasztása, mint történt például annak ide-