Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Zolnay László: „Az tsiklandós testnek veszélyre vezető útjai”

ZOLNAY LÁSZLÓ ,Az tsiklandós testnek" veszélyre vezető útjai" Középkori iskola A pálosok XIII. századi alapítású rendje az egyetlen magyar szerzet volt. Az 1341 óta fehér kámzsát hordó fehérbarátokat „magyari remetéknek" (monachi hungarici) nevezték. Budaszentlőrinc kövei — a Ságvári-liget alatt — és a vele kapcsolatos írott emlékek megszólalnak, s megtörik a pusztulásnak, meg ezeknek a karthauziakhoz hasonló, néma remetéknek évszázados hallgatását. Mert a történeti-művészettörténeti adatokon kivül sok érdekes, élettel teli anekdotát is őrizgetnek az írott források a mezőváros méretű „magyar Eskuriállal" kapcsolatban. Nemcsak a némaság, a böjt, a zsolozsma, a vezeklés járta itt. Fel-felharsantak a derűnek, a nevetésnek vidámabb hangjai is. S mivel a margitszigeti dominikáknák kolostora mellett éppen a budaszentlőrinci az a monostorunk, amelynek Gyöngyössy Gergely prior (fi525) jóvoltából szinte egész története (história domusa) megmaradt, lapozzunk bele ebbe a nagy krónikába! „Fúró" István 1452-ben választották István frátert a pálosok rendjének főnökévé. Tolnai István a budavári Szent Mária Magdolna egyház iskolájában tanult. Utóbb a szentlőrinci noviciátus évein esett át. Jámborsága kimagaslott; ezért került azután a prior generális magas méltóságára. ,,Történt pedig Tolnai István rendfőnöksége idején egy feltűnő és szokatlan, botrányos és megbocsáthatatlan eset — írja Gyöngyössi. — A prior sorra látogatta a pálos kolostorokat, s az egyik szerzetesi cellába nyitva, a szigorú klauzura ellenére ott egy fiatal nőt talált. A hölgy teljesen otthonosan és boldogan varrogatta az egyik szerzetes ruhaneműjét. Elborzadt a szentatya ettől a szentségtöréstől! Nyomban összehívta a rend tanácsosait. És elrendelték: minden szerzetes cellájának ajtajába lyukat kell fúrni! Így mindig ellenőrizhető: mi történik odabenn. Persze ez az üdvös, tisztességes és hasznos Csigó László felvételei és reprodukciója intézkedés nem minden remetének tetszett. Főleg olyanoknak nem, akik csak külsőleg látszottak szerzeteseknek, bévül azonban még mindig a világ örömeinek éltek, és szerették a szertelen lakomákat, hangosan nevettek, fesztelenül tréfálkoztak, az imádságot elhanyagolták, a szent zsolozsmát elmulasztották... Hát ezek azután elnevezték főperjelüket „furo istwannak" (vagyis Fúró Istvánnak). Amikor aztán István atyának fülébe jutott csúfneve, nem kelt ki magából, nem méltatlankodott, türelmesen s nyugodtan viselte el a megaláztatást. .." Gyöngyössy, a XVI. század eleji krónikaíró pedig felkiált: „Csak csodálják mások azokat, akik otthagyva a világi életet, ijesztő szurdokokba, sötét barlangokba vonulnak. Ott böjtölnek és virrasztanak! Én nem kevésbé csodálom, bámulom és magasztalom azokat, akik önmagukat győzik le, és megfékezik magukat; őket aztán semmi sem hozza ki sodrukból..." 39