Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Timár György: A láthatatlan városért

vissza kellett temetnem, megint csak anyagiak hiányában. Kiásása nem igényelne különösebb ráfordítást, hiszen itt nincs a láthatatlan város fölött hajógyár, szántóföld vagy gáztartály. Még sincs szó föltárásról, még kevésbé helyreállításról. Hadd tegyem hozzá a régész szavaihoz: e/ég nagy kár. Hiszen, ha a Várban, e kiemelt fontosságú műemlékvédelmi területen, de még a legkülönlegesebb gonddal kezelt (értsd: a legszerényebb tehetségű mecénás, a Kulturális Minisztérium közvetlen hatáskörébe utalt) Várpalotában is üres, minden rendelkezés ellenére, a régészet bukszája, ha ott sem kerül pénz a középkor legfontosabb gótikus műemlékeinek napvilágra hozatalára, akkor mit remélhetünk másutt? Van persze olyan hely is, ahol nagy ütemben folyik a föltárás: például Óbudán. A régészeknek itt sikerült viszonylag szabad kezet és pénzt is kapniuk az ásatási munkálatokhoz. Az már balszerencse, hogy az itt megvallatott földből nem — mint korábban remélhető volt — honfoglalás kori, hanem jobbára római kori emlékek fordulnak ki; márpedig, mint köztudott, római kori emlékekben Budapest jobban áll, mint a magyar múlt tanúságaiban. És hiába feltételezi több tudós, hogy a Farkastoroki út és Táborhegyi út tájékán, a lebontott téglagyár fölött volt (s van ma is, láthatatlanul) a régen keresett honfoglalás kori Fehéregyháza, ennek föltárására már nem jut kapacitás. Pedig jelentős település lehetett az említett területen, hiszen tudjuk, hogy Fehéregyházának három leányegyháza is volt: az óbudai, a régi megyeri (ma: Békásmegyer), valamint a nyéki plébánia. Nyék román kori templomát egyébként kiásták a régészek; de hogy a föltárt objektum milyen állapotban van, arról jobb nem beszélni. A templom és a szintén föltárt gótikus kastélyrom közé házak épültek, s az egyik ház budija pontosan Buda két fönnmaradt középkori kútjának egyike: a kastélykút tetejére épült. Szerencsére, a régészek végül is eltávolíttatták onnan, de a kút-templomkastélyrom együttes így is ebek harmincadján hányódik; a hajdani kastélyfal szinte belefut egy magánvilla kertjébe; a kutat le kellett födni, hogy belé ne pottyanjon valaki. Vagyis egy sor roppant értékes építményt sikerült ugyan a láthatatlan városból a láthatóba emelni; ám ezeket vagy ismét vissza kellett temetni, vagy ott vesznek-pusztulnak — mint a Vörös Hadsereg útja 78. számú telken is — a szabad ég alatt. Van-e olyan további kincs a láthatatlan városban, melyet feltétlenül láthatóvá kellene tennünk? A szó ismét Zolnay Lászlóé. — Két ilyet említenék. Mindkettő fontos tanúja a magyarság múltjának. Az egyik: a Villa Cana, vagyis a román kori kányái kolostor. A XII. században épült nemzetségi monostor volt. Felszíni romjai 30 ma is láthatók a régi balatoni műút mentén, a Panoráma presszó fölötti dombon. Tervezik, tervezgetik föltárását, csakhogy, amíg a régészet tervez, az élet zajlik: a dombra gyümölcsöst telepítettek, s szaporodnak a tájban a kis magánparcellák, hétvégi házak. A felszíni romok e szaporodás mértékében fogynak, kopnak, mállnak, tünedeznek, kivált, hogy a köveket el is hordják kerítésnek a környéken építkezők. Ha most nem mentjük a menthetőt, talán örökre elkésünk. — És a másik föltárandó „kincs"? — Tulajdonképpen ezt kellett volna első helyen említenem, hiszen roppant jelentőségű objektumról van szó: a Ságváriligeti páloskolostorról. Gondoljuk csak el: 16 ezer négyzetméternyi terület ez, nagyobb, mint Pannonhalma! A pálosoké az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend. A XIII. század közepén Özséb esztergomi kanonok alapítottaa kesztölci Szent Kereszt kolostort; ez volt a mag. Mintegy félszázad múltán települtek át a pálosok Budára. Kolostorukat a török dúlta föl 1526 szeptemberében. Jómagam 1949—1972 közt dolgoztam itt. Kiástam ugyan a kolostort, de vissza is kellett temetnem, mint annyi minden mást, amit kiástam életemben. Mindössze egyetlen torony alapjait sikerült megemeltetni, a torony alját helyreállíttatni. Mellesleg itt bukkantam rá a másik középkori kútra, a nyéki kút társára. Aminek pedig különösen örültem: megtaláltam Mátyás király kedvenc pincéjének lejáróját is. Az ő szobrászai, festői dolgoztak itt, mint afféle alkotóházban. Egész művészeti nagyüzem volt ez, háromszáz bennlakó baráttal. Fráter György is itt kezdte pályáját. Még érdekesebb kultúrtörténeti nevezetesség, hogy a czesztochowai híres „Fekete Madonna" kolostor pálos közössége is innen szakadt ki. Elsőrendű fontosságú volna e kolostor restaurációja a magyar későközépkor a magyar reneszánsz megbecsülése szempontjából. — Esett már erről szó? — Komolyabb formában még nem. De most talán nem pusztába kiáltó szó hangzik majd el. — Amíg nem születik döntés ebben az ügyben, nem fenyegeti-e pusztulás a Ságváriligeti páloskolostor köveit? — Egy időben fenyegette. Most már szerencsére az erdészet felügyel a területre, méghozzá nagyon lelkiismeretesen. Ez is valami. Készítsünk számvetést. A láthatatlan városból sok minden (Hadrianus-palota, aquincumi római tűzoltóság, a várbeli Szent Mihály-kápolna altemploma) igen sokáig — talán soha — nem lesz látható. (Habár a Szent Mihálykápolnát — szerény nézetem szerint — pompásan be lehetne illeszteni a Mátyástemplom, az István-szobor és a Halászbástya által alkotott együttesbe!) Sok mindent azonban feltétlenül föl kellene tárnunk — mégpedig belátható időn belül — a magyar múltnak ma még láthatatlan legfontosabb emlékei közül (Fehéregyháza, Ha a DDSG nem az óbudai szigeten épít hajógyárat idestova másfél évszázaddal ezelőtt