Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Timár György: A láthatatlan városért

Ahová jut pénz, eredmény is van: helyreállítják az aquincumi vízvezetéket a Ságvári-ligeti páloskolostor, a kányái kolostor, a várbeli gótikus nagyzsinagóga, valamint — ugyancsak a Várban — a Magna Curia Regis, a XI. századi falu és a XIII. századi városrész). Van-e arra esély, hogy e néhány fontos régészeti munkára kerül pénz és kapacitás? Utóvégre ésszel nehezen fölfogható, hogy amíg a megyei tanácsok — az Országos Műemléki Felügyelőséggel karöltve— mindent megtesznek vidéki műemlékeink föltárásáért, helyreállításáért és megóvásáért, addig éppen a főváros mostohagyerek, legalábbis ami az arányokat illeti. Pénz? Úgy gondolom, sürgősen mozgósítani kellene valamennyi erre illetékes intézményünket, elsősorban a mindeddig fukarnak (vagy feledékenynek?) bizonyult Kulturális Minisztériumot. A fönti néhány ásatás céljára feltétlenül és sürgősen ki kell szorítani annyit, amennyit ezek a munkák igényelnek! Nemcsak a fővárosi turizmus fejlődése parancsolja ezt, hanem múltunk tisztelete is. S a „kapacitás"? Magyarán: a munkaerő? Idestova évtizede bátorkodtam javaslatot tenni: szervezzen a KISZ nyári műemlékmentő táborokat. A fiatalok egy-egy szakképzett régész irányításával sok olyasmit véghezvihetnének, amire nem jut munkáskéz; emellett természetes kalandvágyukat is kielégíthetné a nyomozói tevékenységgel vetekedő, izgalmas feladat. Hogy az amúgy is gyönge lábon álló történelmi ismeretek gyarapításának előnyéről akár ne is szóljak. . . . akkor ma a látogató itt Hadrianus császár rekonstruált palotájába léphetne be Nos, felhívásom süket fülekre lelt: műemlékvédelmi szerveink, úgy látszik, nem bíztak a gyerekekben. Attól tarthattak, hogy komolytalanok, s több lenne utánuk a kár, mint a haszon. Az egyéb típusú nyári diáktáborok ezt fényesen megcáfolták ugyan (s cáfolják esztendőről esztendőre!), javaslatomból mégsem valósult meg semmi. Az egyetlen szécsényi honismereti tábor kivételével, mely fényesen bevált! Mivel jelenleg rosszabb a helyzet, mint tíz éve, mert akkoriban legalább honvédségi alakulatok segítették a múltmentő munkát, mára pedig ez a segítség is elapadt, talán még nem késő, újra megpendítenem az ötletet. Tanácskozzák meg a kérdést a magyar műemlékvédelem felelős irányítói az ifjúság vezetőivel! Meglátják: szívesörömest jelentkeznek majd KISZ-esek e sajátos, érdekes munkára, és kitűnő segítőtársai lesznek a tudósoknak. (Ki tudja, egyikük-másikuk talán egy életre eljegyzi magát a régészettel.) Az, hogy ez az ötlet meggyorsíthatja a láthatatlan város legfontosabb középületeinek felszínre hozatalát, számomra nyilvánvaló. Nem állítom persze, hogy egyéb utak-módok nem lehetségesek. Csupán egyet tartok lehetetlenségnek: azt, hogy bárki is beletörődjék a jelenlegi állapotba, abba, hogy túlontúl keveset, megbocsáthatatlanul keveset teszünk a magyar múlt emlékeinek napvilágra hozataláért és e múltbeli üzenetek közkinccsé tételéért. A láthatatlan — s vele a látható — városért. 31