Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Dr. Szűcs István: Gyermeknek való város?

retű megvalósítására történelmünk során először nyílt lehetőség, ezért lényegében érthető és talán elfogadható volt, a gyermekek gondozását és nevelését tekintve azonban káros kihatásokkal is járt; — a fogyasztás témakörével kapcsolatban külön kiemelendő az, hogy lényegesen javult a lakáshelyzet, különösen, ha a fejlődést a városi lakásállomány növekedésének és minőségi változásának szempontjából értékeljük. Meg kell állapítani, hogy bár a lakáshelyzet ma még távolról sem tekinthető megoldottnak, belátható közelbe került a menynyiségi lakásigény kielégítése: hogy minden családnak, családtöredéknek önálló lakása legyen; — az elmúlt évtizedek fejlődésének lényeges vonása volt, hogy a családi-háztartási funkciók jelentős részét átvállalták az intézmények. Ennek következtében például jelentősen csökkent a gyermekek családi körben eltöltött ideje; — a városi létesítmények számának gyarapodása és minőségi fejlődése ellenére a városi viszonyok — főként környezctvédelm szempontból — számos vonatkozásban rosszabbodtak. Ez a folyamat zavarta a nagyobb városok központi fekvésű városrészeinek lakófunkcióját, rontotta a lakóhelyi környezet minőségét. A gyermekek mozgástere kisebb lett, csökkent, kapcsolatuk a természeti környezettel életük egyre inkább a négy fal közé szorult; — az előzőekben részletezett anyagi típusú fejlődés hatására — de az ok és okozati viszonyok bonyolult összefüggés-rendszerén keresztül — rendkívüli mértékben megváltoztak a tudati viszonyok. Az életcélok tartalmi és időbeni elemei sokkal differenciáltabbá váltak, megvalósításuk reális lehetősége egyre szélesebb körben tudatosodott, s a fejlődés egyik legfőbb ösztönzőjévé vált. Sajátos felfogás alakult ki arról, hogy a különböző funkciók ellátásában, a szükségletek kielégítésében mi az egyén és mi a társadalom feladata. A köztudat néhány igénytípus realizálását olyan össztársadalmi feladatnak tartotta, melyből az egyénnek csak kis részt kell vállalnia. Ez a felfogás a gyermek-szülő viszonyt is számos vonatkozásban érintette; — végül rá kell mutatni még egy tényezőre, melynek változása főként nagyobb időtávlatban értékelve minősíthető: a születések száma időrendben csökkenő tendenciát mutatott. Mennyi gyermek él társadalmunkban ? A fejlődés igen vázlatos áttekintése során utalni kell arra, hogy a gyermekügy mindig fontos tényezője volt társadalompolitikánknak. Ez átfogó jellegű dekrétumokban is megnyilvánul (például a politikai határozatban), de minden — a lakosságot közvetlenül vagy közvetve érintő — gazdaságpolitikai elhatározás hátterében is megtalálható a gyermekekről való gondoskodás. A születések számának csökkenése minden gazdaságilag fejlett társadalomnak egyre súlyosabbá váló problémája. E társadalmak eljutottak abba a demográfiai periódusba, amelyben a halálozási arányszámot a biológiailag lehetséges legalsó szintre szorították, és további javulás ezen a téren mai ismereteink szerint — belátható időn belül — nem várható. Ugyanakkor a születések számának állandó csökkenése miatt a népesség természetes reprodukciója Európa-szerte kérdésessé válik: 1970-ben Európában a világ népességének 12,8 százaléka élt, a demográfiai prognózisok szerint 30 év elteltével, 2000-ben pedig csak 8,8 százaléka él kontinensünkön. Közismert, hogy a születések száma Magyarországon is erősen csökkent. A századfordulón a születési arányszám országosan és Budapesten is igen magas volt, — 37, illetve 30 ezrelék. Az első nagy csökkenés — a két világháború közötti időszakban — elsősorban a városokban következett be, ahol csaknem felére esett vissza a születésszám. AII. világháborút követő években — főként adminisztratív intézkedések hatására — két-három évig tartó demográfiai csúcs következett be, melynek azonban legmagasabb értéke sem közelítette meg a századforduló körüli arányszámokat. Ezt követte a születések számának korábban soha nem tapasztalt mértékű csökkenése, majd pedig az arányszám — kisebb demográfiai hullámoktól eltekintve — ennél valamivel magasabb, de végső soron elég alacsony szinten stabilizálódott. A születések számának csökkenését jól jelzi a három- és több gyermekes családok arányának alakulása Budapesten: 1949-ben 8,4% 1960-ban 6,8% 1970-ben 3,8% A demográfiai összetétel változására jellemző, hogy a „sokgyermekes család" fogalma lassan már kétgyermekesre szűkül. A születések számának alakulása egy másik összefüggésre is felhívja a figyelmet: az országos és a budapesti arányszám között all. világháborút megelőző időszakban 6—7 ezrelékes különbség volt, ami fokozatosan 2—3 ezrelékre mérséklődött. A városi és falusi családstruktúra — a regionális különbségektől eltekintve — egyre jobban közelít egymáshoz. Kétmilliós városunk a méreteiből és a beépítés változatosságából következően a problémák teljes körét reprezentálja, így lehetővé teszi a városi viszonyok átfogó elemzését. Megállapításaink így a többi városra is nagyjában-egészében érvényesek. Jellemezzük a gyermek helyzetét először az intézményhálózat összefüggésében, a gyermekintézmények néhány adatával. A gyermekek helyzete Budapesten Budapesten a 0—2 éves, tehát bölcsődés korú gyermekek száma 1976-ban 84 000 volt, ezzel szemben a bölcsődei férőhelyek száma 16 800, a gyermekek számához viszonyítva 20 százalék. (Országosan ez az arány 10 százalék.) A tapasztalatok azt mutatják, hogy a bölcsődei hálózat területenként változó mértékben felel meg a mennyiségi igényeknek. Hozzá kell ehhez tennem, hogy az igények a demográfiai hullámoktól függően nőnek, vagy csökkennek. Jelenleg például a 0—2 éves gyermekek száma jóval magasabb, mint a 3—5 éves, tehát óvodás korú gyermekeké, és ez a bölcsődei felvételeknél egyes városrészekben nagy gondokat okoz. A demográfiai prognózisok jelzik, hogy néhány év múlva jó-. val kevesebb bölcsődés korú gyermek lesz. 3—5 éves, óvodás korú gyermek 66 ezer van Budapesten, az óvodai férőhely pedig 52 ezer (a gyermekek számához viszonyítva 80 százalék; ez az arányszám országosan 67 százalék.) Az óvodák elsősorban oktatási intézménynek minősülnek, ezért az a cél, hogy valamennyi óvodás korú gyermeket fel tudjanak venni. Ezt a legutóbbi években nagyjából meg tudták valósítani. A közeljövőben viszont bizonyos feszültségekkel kell számolni, mert e korosztály létszáma átmenetileg tetemesen megnő. Nem kívánok most tovább foglalkozni a gyermekintézmények ^érdésével, mivel e két példa reprezentálja az alapproblémát. Áttérek a következő fő témakörre: a gyermek kapcsolata a lakóhelyi környezettel, tehát a városi építmények rendszerével és a természettel. Ebben az összefüggésben a város egységesen nem vizsgálható, szükséges területi részletezést alkalmazni: a) központi fekvésű, történelmileg kialakult, tömör beépítésű városrészek; b) külső fekvésű, szabadon álló családi házas beépítésű, régi városrészek; c) új lakótelepek; d) társasházas városrészek, ki-15