Budapest, 1979. (17. évfolyam)

10. szám október - Kádár Gyula: A Ludovika Akadémia

k.u.k. ezredeknél sokkal bőkezűbben osztották a kitüntetéseket, mint a honvédségnél. Az 1918-as polgári forradalom kitörésekor a Ludovikának semmi szerepe sem volt. Az 1919. március 21-e után megalakult Vörös Hadseregbe azonban már testületileg jelentkeztek: egy gyalogzászlóaljjal és egy üteggel akartak részt venni a harcokban. Jelentkezésük nem politikai meggondoláson alapult, inkább nacionalista érzelmeknek tudható be. Jelentkezésüket nem fogadták el, az akadémikusok szétszóródtak. Sokan közülük egyénileg léptek be a Vörös Hadseregbe, ahol különböző katonai beosztásokat kaptak. Stromfeld Aurél kezdeményezésére 1919. június 12-én önkéntes jelentkezés alapján visszatérhettek a ludovikások az akadémiára, hogy ott a Vörös Hadsereg által szervezett parancsnoki kiképzésben részesüljenek. Létszámuk 218 fő volt. Június 24-én délelőtt az akadémia ideiglenes parancsnokát: Bartha László őrnagyot a Hadügyi Népbiztosságra hivatták, ahol Lemherkovics százados és Haubrich városparancsnok segédtisztje úgy tájékoztatta, hogy Haubrich irányításával Budapesten általános ellenforradalom lesz, melyben részt vesznek a dunai monitorok, a Vilmos laktanya tüzérei, támogatják őket a város polgárai, az iparosok, sőt a vasasok is. A ludovikások feladata a József telefonközpont és a Ráday utcai autógaiázs elfoglalása, az ellenforradalmárok felfegyverzése. Bartha beleegyezett a vállalkozásba, néhány tisztjével együtt az összehívott ludovikásoknak egyszerűen elrendelte a fegyveres részvételt. Az akadémikusoknak nem volt előzetesen semmiféle tudomásuk az ellenforradalmi készülődésről. Viszont tény, hogy a nacionalista beszédek hatására, származásuktól is befolyásolva, teljesítették a parancsot. Az ellenforradalmi akciót leverték, az abban részt vett akadémikusokat internálták. ATanácsköztársaság bukása után, 1919. október i-én kezdte meg működését a Horthyrendszer Ludovikája. Módosult a tanterv, a tanulmányi időt négy évben határozták meg, de erre csak 1922-ben tértek át. A jelentkezők számára kötelező volt az érettségi. A nevelés elvei így hangzottak: „Cél: a legfogékonyabb korban levő ifjak jellemének irányítása és megszilárdítása, olyan értelemben, hogy azok hazájukat forrón szerető, a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodó, vallásos, kötelességtudó, a legválságosabb időkben is megbízható és alárendeltjeikről gondoskodó tisztekké váljanak, gondolkodásmódjukat a lovagias felfogás jellemezze." A korszak ellenforradalmi volt, annak minden ismert velejárójával. A ludovikások ebben a légkörben éltek mint a rendszer kiválasztottjai. Az ellenforradalom alappillére: a revizionizmus és az antibolsevizmus volt. A Ludovikán is éhhez igazodtak. A leendő tisztek gondolkodásába szinte belepréselték a revízió szükségességét, és ez az agitáció mély nyomot hagyott a kor szellemétől magukat függetleníteni nem tudó / Indulás a nyári gyakorlatra fiatalokban. A háborús célkitűzéseket „nemzeti háborúnak" könyvelték el, és ezzel érték el megtévesztő céljukat. A háborús uszítás nem távolabbi országok — 1941-ig a Szovjetuniót is beleértve —, hanem kizárólag szomszédaink ellen folyt, még tragikusabbá réve ezzel éppen a magyarság sorsát Közép-Európában. Az antibolsevista nevelést ugyancsak a korszak uralgó szólamai jellemezték. A kommunizmus lényegét, ideológiáját nem ismertették, mert maguk a tanárok sem ismerték a marxista —leninista elméletet, így a Szovjetunió, 1917 és a Magyar Tanácsköztársaság mocskolására szorítkoztak. Persze, az antibolsevista szólamokat a hallgatók nem csupán az Akadémián hallgatták. Ez volt az akkori magyar közélet hallható hangja. Az egyetemeken, főiskolákon sem volt ez másként, sőt, a bajtársi egyesületekben talán még erőteljesebb volt az uszítás. Viszont tény, hogy a ludovikások semmifél atrocitásban, korabeli kilengésben nem vettek részt. A z évek során egyre kapósabb lett a tiszti pálya. Ennek többek közt anyagi okai is voltak. Az értelmiségi pályák tömve voltak, a fiatalok az állástalansággal néztek szembe. Nem csoda, hogy tömegesén jelentkeztek felvételre a Ludovikára. Az Akadémián államköltséges, alapítványi és fizetéses helyek voltak. Államköltséges helyre elsősorban tisztek, hadiárvák, állami hivatalnokok és értelmiségi pályán működő szülők gyermekei pályázhattak. Az alapítványi helyekre az alapítvány fölött rendelkező (megye, város, magánszemély) bárkit javaslatba hozhatott. Fizetéses helyre megkötés nélkül lehetett jelentkezni, ezt azonban csak nagyon gazdag emberek tehették meg; évenként két-három ilyen felvételiző akadt. A pályázók mindegyike alapos orvosi vizsgálat után sportvizsgát tett a Ludovikán, ahol ügyessége mellett a megjelenését is elbírálták. Ezután terjesztette föl az Akadémia parancsnoka a honvédelmi miniszternek azoknak a névsorát, akiket alkalmasnak, illetve alkalmatlannak talál a további vizsgára. Javaslatait részletesen megindokolta. A honvédelmi miniszter ennek alapján hívta be a pályázókat elméleti vizsgára, kétszer annyit, mint amennyi hely volt. A követelmények szigorúak voltak az elméleti vizsgán, mely több napig tartott (matematika, fizika, magyar nyelv és irodalom, történelem, földrajz, pszichológiai tesztvizsgálat képezte az alapját). A vizsgák végén, az eredmények alapján összeállították a rangsort, és döntöttek a felvételről. Persze, a kormányzótól kezdve sokan ajánlották, kérték egyesek felvételét, a személyes közbenjárások özöne érkezett az akadémiára. Ezek közül a kormányzó, a miniszterek és a vezérkari főnök protekcióját vette figyelembe a felvételi bizottság, de csak akkor, ha a protezsált nem bukott meg valamilyen tárgyból, és eleget tudott tenni a sportvizsga követelményeinek is. (Futás, távol- és magasugrás, rohampálya, szertorna, úszás, kerékpározás.) Ilyen kikényszerített felvétel nem volt több évenként három-négynél. Egyszer a kormányzó által pártfogolt földbirtokos fiának írásbelijében hemzsegtek a helyesírási hibák. Megbuktatták, felvételre nem került. A kormányzó felelősségre vonta a Ludovika parancsnokát, aki átnyújtotta a dolgozatot. A kormányzó annak megtekintése után megdicsérte a parancsnokot. Nincs alapja annak az elterjedt nézetnek, hogy csak protekcióval lehetett bejutni a Ludovikára, és az sem felel meg a valóságnak, hogy ott csak gazdag, előkelő családok fiai voltak. Ezzel szemben tény, hogy a ludovikások zömmel vagyontalan, a középosztályhoz tartozó családokból származtak. Arisztokraták inkább Gömbös Gyula hadügyminisztersége és miniszterelnöksége idején jöttek, s a lovassághoz jelentkeztek. Számuk nem volt nagy. Viszont az is igaz, hogy munkás- és parasztszármazású akadémikus nem volt a Ludovikán. A honvéd főreáliskolát legalább jó eredménnyel végzettek minden szelekció nélkül kerültek felvételre. ALudovika tanárai kiválóan minősített, önként jelentkezett csapattisztek voltak, egyes tantárgyakhoz vezérkari tisztek. Általában négy-hat évenként cserélték őket. Jó katonák voltak, de — beleértve az akadémia parancsnokait is — semmiféle pedagógiai képzettségük nem volt. A Ludovikán nagy volt a fegyelem. Az erkölcsi botlást azonnali elbocsátással büntették. Nem kivételeztek. A Ludovikára felvettek — a honvéd főreáliskolások kivételével — először a csapatoknál töltötték le újoncidejüket, közkatonaként kezdve pályájukat, majd ún. akadémikus-jelöltként részt vettek a Ludovika nyári gyakorlatán, s azután kerültek be végleg a Ludovikára, ahol szigorúan szabályozott napirend alapján, egész napi elfoglaltsággal készültek hivatásukra. A nevelés arra törekedett, hogy kötelességtudó, a parancsokat feltétlenül teljesítő tisztekké váljanak. Léhaságot, pökhendiséget nem tűrtek meg. Nem neveltek kíméletlenségre, más társadalmi rétegek lenézésére. A kormányzóhoz feltétlen hűséget kívántak. Az általános műveltség fejlesztésére is nagyobb gondot fordítottak, mint a múltban. Jól működött az önképzőkör hadtudományi, műszaki, repülő, irodalmi, képzőművészeti, zene, ének, fényképész, német, francia, angol, olasz nyelvi, gyors- és gépírói szakosztályokkal. Kiváló eredményeket ért el a sportkör a sport minden ágában (hadd említsem meg mégis az öttusázókat, a vízilabdázókat, úszókat, birkózókat, céllövőket). Számos országos hírű, olimpiai és Európabajnok nevelt itt kitűnő sportolókat. És mégis, mindezek ellenére egyoldalúnak mondhatjuk a nevelést. Hiányzott a korszak politikai áramlatainak, a társadalmi, gazdasági és szellemi élet forrongásainak hozzáértő ismertetése. A fasizmus előretörésével itt is lehetett hallani szélsőjobboldali kijelentéseket. A németek kezdeti hadisikerei ellenére sem lett úrrá az Akadémián valamiféle „német-imádat", viszont a magyar revizionizmus megvalósítását szinte kivétel nélkül a németek oldalán képzelték el. Az Akadémiát polgári politikusok — Gömbös kivételével — soha nem látogatták. Sőt maga a kormányzó és a magas katonai méltóságok is legfeljebb néhány ünnepélyen és a tisztavatáson voltak jelen. Így az Akadémia vezetése jóformán felügyelet nélkül maradt, megbíztak a parancsnok irányításában. 1939-től ismét gyorsított kiképzésre tértek át. 1944-ben, a német megszállás után, az Akadémia zavartalanul működött. Később a bombázások miatt fegyvernemenként más-más vidékre helyezték a hallgatókat. A Ludovika Akadémia semmiféle ellenállási mozgalomban nem vett részt, nem is számolt vele senki, október 15-én sem. Ekkori parancsnoka, Sáska Elemér, Szálasi híve volt, nyilas. 1944 végén és 1945 elején a Ludovika Nyugatra települt ki, és a háború végén feloszlott. Arégi katonatemetéseken a koporsó elföldelése után „Lefújni" kürtjelet adott a kürtös. Lekerültek a gyászszalagok, és a zenekar friss indulóba kezdett, jelezve, az élet megy tovább. Az ellenforradalmi rendszer és vele a Ludovika koporsója fölött is elhangzott a „Lefújni", és megindult az új élet. Kívánom, hassa át a mai tisztképző intézeteket az ország építésének és védelmének magasztos szelleme. 16