Budapest, 1979. (17. évfolyam)

10. szám október - Császár Nagy László: Portrék a BHG-ból

CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ Portrék a BHG-ból — Ne fegyelmezetlenkedjen! — szól rám a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár portása, amikor belépőként újságíró-igazolványomat mutatom fel. Jóváteszem tévedésem, de jóindulatára már nem számíthatok. Ráérősen átlapozza személyi igazolványomat, és megvárat, mivel — úgymond — a gyár órája még nem ütötte el a nyolcat. Közben hiába érdeklődöm afelől, hogyan jutok el a személyzeti osztályra, nem ad választ. így aztán téblábolhatok az egymást keresztező folyosókon. — Át a sóhajok hídján... Balra. . . A végén forduljon jobbra. . . Második emelet... — követem az eligazításokat. Benyitok az egyik irodába. Éppen vendéget várnak. Nem kérdik, ki vagyok, leültetnek. Rövidesen kiderül, hogy a másik személyzeti osztályon ismerik csak jövetelem célját. A szigorú pillantású osztályvezetővel hamar szót értek, annál is inkább, mert ezúttal nem a termelési eredmények érdekelnek, nem is a gyorsan fejlődő technikai változásokra vagyok kíváncsi. Néhány emberről szeretnék írni, munkásokról, szabályos-szabálytalan életutjukról. Riportom szereplőit személyesen még nem ismerem, ők azonban már várnak rám. Aradi Ferenchez, az I. sz. gyár igazgatóhelyetteséhez kalauzolnak először. Beszélgetünk. Miközben hallgatom szavait, eszembe jut: vajon hogyan alakult volna sorsa, ha a kalauz történetesen nem engedi, hogy jegy nél•<ul vonatozzon Pestre. Mert a bicskei kocsirendező fia 1946-oín alighanem szegényebben indult a fővárosba, mint a népmesebéli szegény ember legkisebb fia. Azt az embert kérdezem-faggatom életéről, aki a mai — külsőségekben oly gyakran hivalkodó — világban is egy kopott íróasztalnál végzi a feladatát. Noha már évtizedekkel ezelőtt megvált a munkapadtól, mégis vallja: munkássors az övé, a második világháború után indult munkásnemzedéké. Sorra villannak elénk az emlékképek: a munkát bőkezűen, a javakat szűkmarkúan mérő gyerekkorból, amikor bizony ünnepnapnak számított, ha egy jobb falat került az asztalra. Képzeletünkben újra lejátszódik a szörnyű pillanat, amikor néhány évvel korábban épített házukat egy bombarepesz lakhatatlanná tette. A megmaradt falak csupán a katonák lovainak nyújtottak menedéket a metsző szélben. Emlékezünk a polgári iskola elvégzése után is mozdonyvezetői álmokat szövögető kamaszra. Ehhez azonban meg kellett volna ismerkednie a géplakatos szakma fortélyaival. Aradi Ferencnek először a postánál jutott munka. Ásta a távíróoszlopok gödreit, feszítette a huzalt, s bérét időnként lisztben és szalonnában kapta. A munka nyitotta ki előtte a falu képzeletbeli kapuját, eljutott Biától Bajnáig. Hívták a fővárosba a postaigazgatóságra, azt mondták: még miniszter is lehet. Mégis nemet mondott, mert akkoriban jutott tudomására, hogy inasokat keresnek a gyárba. — A felvételi vizsga után a négyszázötvené .jl hatvanan mondhattuk magunkat szerencsésnek. Azt hiszem, ez sokat elmond arról is, milyen színvonalú volt akkor a szakmunkásképzés. Ez eleve meghatározta a munkához való hozzáállásunkat, mert naponta bizonyítanunk kellett, hogy nem választottak rosszul. Később mindannyiunkból vezető lett. Szavai nyomán fel-felvillan a történelem. A küzdelmes, embert formáló inaséveket megszépíti az emlékezés. A hajdani mesterek szigorát dicsérő szavak után a segéddé avatás pillanatairól így beszél: — A legjobb ruhánkat vettük fel, fényesítettük a cipőnket, hogy szegényesen is méltók legyünk a pillanathoz. Azt akartuk, hogy ebből is lássák: becsüljük a gyárat. Az idén elmentem a szakmunkások bizonyítványosztására. Sokan közülük papucsban, kopott nadrágban, unott arccal várták, hogy mielőbb vége legyen az ünnepségnek. Nem egyszerűen külsőségekről van szó. Ez a magatartás jellemzi a munkához, a gyárhoz és a munkatársakhoz való viszonyt is. Mondanom sem kell, alig néhányan maradtak közülük nálunk... Mintha elhibáztunk volna valamit. Talán rosszul értelmeztük az oktatás demokratizmusát, és ez már a képzés rovására ment. Pedig az alapok lerakásánál nem szabad alkudozni. Ha az iparitanuló-évek alatt nem tudjuk a fiataloknak megtanítani a szakmát, és képtelenek vagyunk a munkát megszerettetni velük, tiem csodálkozhatunk azon, hogy a munkaidő befejezése előtt fél órával már a portánál toporognak. Ráadásul az az igazán elkeserítő, hogy olykor vezető is van közöttük. Olyan emberek, akikkel minden értekezleten egyetértünk a munkafegyelem javításanak szükségességében és a céljaink megfogalmazásában. De ezek megvalósításához kevés az egyetértés... Pedig köztudott, hogy az igazi munkás nehezen viseli el a tétlenséget. Kitől várhatunk példamutatást, ha még a vezetőktől sem? Mert a fiatalok azt csinálják, amit látnak, és amit megengednek nekik. Gyakran gondolkodom azon, hogy hol hibáztunk. Nagy léptekben ugorjuk át a lelkesedésben végigélt éveket, az ezerszázalékos teljesítményeket, amelyek Aradi Ferencnek is dicsőséget hoztak. Félesztendős segédeskedés után nagyot fordított sorsán a történelem. A hatalom birtoklása már eldőlt. Úgy mondták akkoriban: alulról jött, osztályukhoz hű fiatalokra van szükség a vezetésben. Pedig a lent és a fent nem a születés helyétől, hanem az elvégzett munka mennyiségétől és minőségétől függ. Egyetemre küldték, a technológiai osztályra helyezték. Ezután a fizetési szalagjára ezrek helyett mindössze 672 forintot számfejtettek. Megértette s vállalta a küldetést. Technológus lett, íróasztal nélkül. Mígnem egy napon, hajdani munkatársa, Hoffer bácsi átadta neki a saját asztalát. Ennek csaknem három évtizede, s ma is annál az íróasztalnál dolgozik. Megint az emlékek: — Volt olyan munkatársam, aki nem fogott velem kezet, mert olajszagom volt. Igaz, később barátok lettünk, de egy évig tartott, amíg kivívtam magamnak a vezetői tekintélyt, a szakmai elismerést. Aradi Ferenc elvégezte később a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karát. Á csoportvezetői, osztályvezetői és gyáregységvezetői tisztségek után, két 17