Budapest, 1979. (17. évfolyam)

10. szám október - A címlapon: Készül a Vigadó előcsarnokának falfestése Csigó László felvétele

tak a városközponthoz viszonylag közel eső, kedvező adottságú területek, s a városvezetés válaszút elé került: vagy a város legkülső területein folytatják a lakótelepek építését, és ezzel fenntarthatják a korábbi lakásépítési stratégia legfontosabb elemét: a minimális szanálási arányt, vagy pedig a fizikailag leromlott belső városrészek helyére telepítik az új lakások zömét. (Ez utóbbi alternatívának két változata is van: az egyik a rekonstrukció, ami a terület teljes szanálását, hagyományos városias jellegének teljes megszüntetését jelenti, a másik pedig a rehabilitáció, amely a régi szerkezet értékesebb elemeit igyekszik az átépítés során megőrizni.) A nyomasztó lakáshiány ismét az első alternatívát kényszerítette ki — s ezzel megindult a második lakótelepgyűrű kiépítése. Ezek után tekintsük át statisztikai adatok3

segítségével a különböző városrészek lakásállományának két legfontosabb minőségi mutatóját (az egyszobás, illetve a fürdőszobás lakások arányát). Hogy átfogó képet kaphassak e két mutató alakulásáról olyan ábrát szerkesztettem, ahol a különböző területi egységeket a vízszintes tengely mentén tüntettem fel, az egyes mutatók értékeit ábrázoló pontokat pedig grafikonnal kötöttem össze. Jelmagyarázat: T Társasházas területek BB Belső Buda BP I. Belső Pest I. BP II. Belső Pest II. ÁT I. Átmeneti övezet (rezidenciáiig) ÁT II. Átmeneti övezet (ipari) L I. Lakótelep — belső gyűrű L II. Lakótelep — külső gyűrű K Külső területek egynél több szobás lakások aránya — - — • fürdőszobás lakások aránya A lakásállomány minősegének mutatói Az ábrán jól látható, hogy a lakásállomány minősége a város absztrakt centrumának tekintett társasházas területektől kifelé haladva általában romlik. A városszerkezet sajátosságait éppen azáltal tudjuk megragadni, hogy kiemeljük azokat a területeket, amelyek nem illenek bele ebbe a sémába. Az ábrán a megfelelő egyenesek alatti bevonalazott területek jelölik azokat a városrészeket, amelyeknek a lakásállománya rosszabb, mint a városi átlag. Ezek a belső városrészek külső, leromló területei, az átmeneti övezet ipari jellegű területei és a külső városrészek. A lakótelepek lakásállománya pedig kiugróan jó minősége miatt nem illeszthető bele a fenti sémába. A városszerkezetnek ezek a vonásai természetes következményei az előbbiekben érintett lakásépítési stratégiának, amely a központi erőforrásokat a lakótelepekre, a magánberuházások jelentős részét pedig (szabályozás: hitel-, illetve telekpolitika révén) a társasházas területek felé irányítja. Ezzel eljutottunk vizsgálódásunk alapkérdéséhez: vajon milyen kapcsolatban van a város fizikai szerkezete társadalmi szerkezetével, mennyire szoros az összefüggés az egyes városrészek lakásállományának fizikai állapota és társadalmi státusa között stb. Ennek elemzésekor a budapesti településszociológiai vizsgálatok adataira támaszkodom, amelyek a város tipikus beépítettségű (általában egy-két városrendezési körzet nagyságú) területeire terjedtek ki. így szinte valamennyi övezet (és ezen belül szektor) reprezentánsára lehetőség van. A társadalmi státus mutatói A város társadalmi szerkezetét két mutatóval követjük nyomon: a társadalmi státus az értelmiségiek (és vezető állásúak) arányával és az egy főre jutó jövedelemmel közelíthető meg, és ez az előzőekhez hasonló módon ábrázolható. Meglepő, hogy a társadalmi státus mutatói menynyire pontosan követik az egyes övezetek lakásállományának mutatóit, ami alól talán csak a külső lakótelepi gyűrű a kivétel. Jól látható, hogy az értelmiségi (vezető állású) családok a budai társasházas területeken és kisebb mértékben egyes jó állapotú, központi elhelyezkedésű városrészekben koncentrálódnak, míg sokkal alacsonyabb az arányuk a belső városrészek szélén, az átmeneti övezet leromló területein, valamint a peremterületeken. Ezek az adatok jelentős mértékű szegregációra (a társadalmi rétegek térbeni elkülönülése) engednek következtetni. Arra a kérdésre, hogy milyen tényezők alakítják a város társadalmi szerkezetét, a szakirodalom két — egymással vitában álló — magyarázattal szolgál. Az ún. ökológiai magyarázat abból indul ki, hogy a különböző fizikai környezetű városrészek más és más életmódra kínálnak lehetőséget, és végső soron a város társadalmi szerkezetének kialakításában az egyik legfontosabb tényezőt a különböző rétegekbe tartozó családok é/etmöd-elvárásai jelentik, így tehát — folytathatjuk az érvelést —nem kell különösebben meglepődni azon, hogy a különböző társadalmi rétegek városon belüli elhelyezkedése nem egyenletes, mivel az egyes társadalmi rétegek életmódelvárásaiban különbségek vannak. A másik magyarázat azt hangsúlyozza, hogy a városrészek ellátottsági színvonala különböző (lakás, szolgáltatás, út, iskola stb.), és ezek a különbségek erősen befolyásolják az egyes rétegek életlehetőségeit, így valamiféle versengés folyik a jobb területre kerülésért, aminek győztesei azok a családok, amelyek a társadalmi struktúrában kedvezőbb helyet foglalnak el. Ezek természetesen sarkított álláspontok, amikor konkrét eseteket elemzünk, gyakorlatilag mindkét magyarázat elemeit felhasználjuk. A valódi szociológiai probléma tulajdonképpen a statikus helyzet leírása után kezdődik, amikor arra a kérdésre kell választ adni, hogy a város térbeli társadalmi szerkezetét milyen mechanizmusok szabályozzák. E mechanizmusok társadalmi hatásainak ismerete nélkül ugyanis nem készülhet megalapozott társadalmi prognózis. Nagyon nehezíti azonban a feladatot, hogy ezek a mechanizmusok viszonylag rövid időszakonként is változhatnak. Ebből viszont az következik, hogy a különböző társadalmi rétegek helyzete az egyes időszakokban más és más, és megfordítva, időről időre módosul az egyes társadalmi csoportok lakáspiaci stratégiája. Hogy ezt a kérdést kissé jobban megvilágítsuk, nézzük meg, hogy milyen hipotézisek állíthatók fel két nagyobb társadalmi csoport: értelmiségiek (és vezető állásúak) és a munkásrétegek lakáspiaci stratégiájának változására vonatkozóan. A korábban ismertetett adatok alapján azt mondhatjuk, hogy a magas státusú rétegek hagyományos lakóhelye a belső városrészekben volt, az utóbbi évtizedekben azonban e rétegek arányának növekedésével elsősorban a társasházas övezetekben ß