Budapest, 1979. (17. évfolyam)

1. szám január - Gábor István: A Vörös Sün-ház

1014 Országház utca 20. A Budapest postája Pringer Zoltán (Budapest, Csángó u. 22.) A problémát nemcsak a mi lapunk olvasója, ennél sokkal szélesebb közvélemény érzékeli és jelzi. Budapest centrális helyzetét a magyar vasút- és úthálózatban egyesek szinte már nemzeti katasztrófának tartják. Annyiban igazuk van, hogy az utóbbi időben ez az állapot valóban sok gondot okoz, és ha nem sietünk bizonyos intézkedésekkel, a gondok tovább súlyosbodnak, s elsősorban magát Budapestet fenyegetik. Viszont ha történetében nézzük a kérdést, meg kell értenünk, hogy ami ma gondként nehezedik a városra és országra, valamikor szülője és szervezője volt ennek a városnak, s a város révén az országnak is! A természet itt alakította ki a Duna magyarországi szakaszának legjárhatóbb átkelőhelyét. Évezredek óta ezen a ponton futottak tehát össze a Kelet-Európából, a Balkán és a dél-orosz puszták felől Nyugat-Európába irányuló utak. Nem véletlen, hogy már időszámításunk kezdetén olyan gazdag város alakulhatott ki, mint Aquincum, itt, a római birodalom legszélső perifériáján! Sorolhatnánk, hogy a népvándorlás hány törzse alapított ezen a ponton hosszabb-rövidebb időre hídfőállást, egészen a mi honfoglaló őseinkig, akik ugyancsak itt keltek át a Dunán, és itt találtak vezéri szállást. A történelem folyamán kisebb nagyobb korrekciók estek az utak nyomvonalában, és az egyes utak fontossági sorrendjében is voltak változások, de lényegében ez a centrális magyar országúthálózat többezer éves. Mindehhez járult másfélszáz évvel ezelőtt a nemzet életében nagyfontosságú politikai törekvés: a nemzeti önállóság lehetőségét és jövőjét képviselte az 1848-as forradalmi pesti népnek az a követelése, hogy ebben a természetadta központban legyen fő- és székvárosunk. Az a hatalmas fejlődés, amely a kiegyezést követő félévszázad, de különösen a városegyesítés nyomán Budapesten végbement, ugyancsak nem utolsósorban a nemzeti függetlenség szolgálatában is történt. Baross Gábor és társai nemcsak az évezredes országutak, hanem a magyar nemzeti törekvések logikáját is követték, amikor ily módon szervezték meg a magyar vasúthálózatot, amiként az ránk maradt. Minden egyéb megoldás a Habsburgok centralizációs törekvéseit szolgálta volna. Más kérdés azután, hogy milyen következményei támadtak most ennek, az utóbbi tíz-tizenöt évben. Amikor — például — hatalmasan föllendült Európa és a Közel-Kelet kamionforgalma, amelynek legnagyobb része kénytelen keresztülmenni városunkon. Ugyanakkor egyre növekszik a vasúti tranzitszállítás is. Történelmileg fiatal problémáról van szó, és a megoldása — bár természetesen nem hsz olcsó — már ott fekszik a tervezőasztalokon. Jórészt készek a tervei a budapesti országúti gyűrűnek s a hozzátartozó hidaknak. Megvalósulásuk nem is távoli jövő — egy-két ötéves terv — kérdése. Közbevetően pedig: ha valaki nem vette volna észre, igazán nem kevés történt már eddig is a sugaras utak túlterheltségének megszüntetésére. Még nem is olyan régen, húsz évvel ezelőtt Magyarország a makadámutak országa volt. A második világháború előtt a magyar közlekedéspolitika irányítói még alig vették észre, hogy bealkonyult a lovaskocsiknak és beköszöntött az autóforgalom. (Még a nyolc elsőrendű főútvonalból is csak hét rendelkezett korszerű alappal és pormentes borítással.) Nem térünk ki rá, milyen pusztítást végzett abban a régi útállományban a második világháború. Az első tizenöt évben nem is tellett többre, mint ezeknek a károknak a helyreállítására. Az utóbbi húsz évben viszont jószerint már eltüntettük a makadámot: az ország másod- és harmadrendű útjai is többségükben pormentes burkolattal rendelkeznek. Aki valamelyest ért a mélyépítés problémáihoz, fölmérheti, mibe került ez az országnak. Ennek a munkának a során korszerűsítettük és korszerűsítjük azokat a koncentrikus főútvonalakat is, amelyek Budapestre vezetnek, de máris létrehoztunk egy sor olyan periférikus kapcsolatot, amelyek vidéki nagyvárosaink közt a forgalmat Budapest elkerülésével lehetővé teszik. A lényeg azonban: közlekedéspolitikánk vezetői fölismerték, ismerik ezt a gondot, és a megoldás is kezük ügyében van. Tisztelt Szerkesztőség! Tegnap este kellemes élményben volt részem: részt vettem a BUDAPEST Baráti Körének első összejövetelén, ahol találkozhattam olyan személyekkel, akik szívükön viselik ennek a városnak a múltját, jelenét és alakítják jövőjét. Tolnay Klári és Ruttkai Éva műsora, a három fiatal muzsikus sokatígérő produkciója (különösen a Kadosa-mű) tovább fokozta ennek az estnek az élményét. Lapjukat rendszeresen olvasom és gyűjtöm hobbyként űzött helytörténeti kutatómunkám (XII. kerület— Hegyvidék) elősegítése céljából. Címgyűjteményt állítottam össze, és a hiányzó számokat az Állami Könyvterjesztő Vállalat Múzeum körúti antikváriumából pótolom (leguvóbb 22 darab régi számot sikerült megvásárolnom). Egy alkalommal sikerült megvennem a lap felszabadulást követő első, hároméves periódusában kiadott, 1946-os számok közül kettőt. Tegnap az est megnyitása során felhívták a résztvevők figyelmét arra is, hogy akinek valamilyen mondanivalója van a lappal kapcsolatban, azt tegye meg, ezzel is — talán — segítséget nyújthat a szerkesztőségnek és a Szerkesztő Bizottságnak. Ezt akkor és ott nem sikerült megtennem, ezért fordulok Önökhöz levelemmel, és írom meg azt, amit ott elmondtam volna: Figyelemmel kísérve a lap legutóbbi évfolyamait, az egyre fejlődő és pozitív vonásokat nagymértékben tartalmazó szerkesztői és szerkesztési munkát, javasolnám, hogy foglalkozzon a lap: Budapestről szóló versek közlésével (a régebbi számokban ez rendszeres és nagyszámú volt). Sporttárgyú cikkek megíratásával és közlésével (ez is a főváros életének szerves része). A kerületek által az elmúlt évtizedben megjelentetett monográfiák értékelésével, tartalmukról adott tájékoztatással. (Valamennyi könyv igen értékes, sajnos kis példányszámuk és nagy értékük miatt — még az antikváriumokban is — alig lehet megkapni.) A kerületi tanácsok és a kerületi Hazafias Népfront elnökségek által kiadott, a kerületi életet, eseményeket és eredményeket bemutató újságok történetével, tartalmával, a lakosságra gyakorolt hatásával, helytörténeti és honismereti munkájuk értékeivel stb. Ezeknek a lapoknak nagy a példányszámuk, megjelenésük évente háromszor-négyszer történik, nagy mozgósító erővel rendelkeznek, és mivel a kerületek szerves részei a fővárosnak, a lapok, még akkor is, ha csak egy-egy kerületről írnak, szerves részét képezik Budapest sajtójának. Az est során felmerült a terjesztés kérdése is: egy időben előfizetője voltam a lap-42