Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Breuer János: Fesztiválváros? — Még nem az!

partnereik részére. Hiszen külföldit a vonzóbb eseményekre jeggyel eleve nem láthatnánk el, azt pedig mégsem várhatjuk el a turistától, akit netán 3—4 szomszédos napon rendezett koncert érdekelne, hogy 3—4 bérletet váltson, több hónapos lejáratra. Hogy így van, hogy azt a pár eseményt a hazai közönségnek osztjuk el — lehetőleg arányosan —, nem pedig a turistáknak, azt a főváros zenei infrastruktúrájának ismeretében szükségszerűnek tartjuk. Miért is kínálnánk fel tálcán a külföldieknek azt a néhány, sok pénzt, devizát is felemésztő, rangosabb produkciót? De az már aggasztó tünet, hogy bármenynyire gyötröm is az agyamat, nem tudok előhívni az emlékezetemből egyetlen jellegzetes, a többivel össze nem téveszthető Zenei Hetek-ciklust sem. Egyiknek sincs arcéle, karaktere, azon kívül, hogy általuk kezdődik meg a fővárosi hangversenyévad. Szerencsére éppen a hangversenyrendezők ismerték fel, hogy hangversenyéletünknek nincs négy-öt hétre elegendő piros betűs eseménye, amely rangosabb európai fesztivállal összehasonlítva versenyképes. Felismerték, hogy a nagyméretű utcai plakát, az aranyozott kötésű díszes műsorkönyv csupán Potemkin-építmény, mögüle minduntalan előbukkan a Téli Bérlet A/1, vagy C/ll. éppen aktuális és nem feltétlenül ünnepi színvonalú hangversenye. rp 1974-ben, szűkebb időhatárok közé illesztve, feltámadt az 1961 után elejtett tematikus koncepció, a kilenc-tíz napra sűrített Korunk Zenéje-ciklus révén. Ezzel sikerült folytatni az először 1923-ban, másodjára 1948-ban napirendre tűzött, ám más-más okokból mindkét alkalommal folytathatatlan tematikát. A kortárs zeneünnep csírái a korábbi Zenei Heteken születtek meg. Egyfelől érezhető volt a szándék, hogy századunk zenéjéből, a lehetőségekhez képest, mennél nagyobb választék hangozzék el a fesztiválokon, másrészt éveken át rendeztek három magyar bemutató kamaraestet. Századunk zeneszerzésének megismertetésében mégis minőségi változást hozott a Korunk Zenéje- ciklus, amely egyszerre fóruma új műveknek és hivatott előadóiknak. A magyar zenéből lehetőleg a legújabb termést mutatja be, napjaink jelentékeny élő kortárs alkotóinak műveiből esetleg valamivel régebbi keletűeket is. Évente egy magyar, egy vagy két jeles külföldi kortárs mester a szerzői est reflektorfényét kapja. Esetenként, előadói megfontolásból, elhangzik a XX. század klasszikus zeneszerzőinek egyegy kompozíciója is. A fesztivál — mert ez valóban méltó e kitüntető szóra — fóruma az új zenét elhivatottsággal s magas színvonalon tolmácsoló magyar muzsikusoknak, vendégül látja a zenei avantgarde iskolát teremtő nagy külföldi előadóművészeit és már eddig is felsorakoztatott jó néhány, új zenére szakosodott, külföldi kamarazenei csoportosulást. A Korunk Zenéje voltaképp kettős céllal indult: egyfelől az új zene hazai érdeklődőit kereste, másfelől a nemzetközi szakmai közvéleményt kívánta tájékoztatni arról, mi születik a magyar zeneszerzők műhelyében. Első évében, 1974-ben még vaskos magyar—angol műsorfüzet jelent meg az eseményeiről. Az angol program azonban már 1975-ben „lefogyott" a művek szerzőit, címét, előadóit és a koncertek időpontját közlő leporellóvá, amely egyébként jóformán az utolsó pillanatra készült el. Legújabban mársemmiféle idegen nyelvű nyomtatott anyaga nincsen. '•"•"íV» ^e tápláljunk illúziókat! A Korunk Zenéje jó alkalom lett volna arra, hogy az új zene Budapestre vonzza a magyar teljesítmények iránt érdeklődő — elsősorban szakmai — közönséget. Ám ezt az alkalmat elszalasztottuk. Ilyesmi csupán időben megkezdett, koncentrált nemzetközi propaganda alapján lehetséges. Bizonyos, igen szerény keretek között mégis alkalmassá vált e vállalkozás arra, hogy az új magyar zenéről hírt adjon a világnak. Egyrészt azáltal, hogy a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a szocialista országok között jól működő tanulmányutak keretében, nagyszámú muzsikust fogad ebben az időszakban, s a partnerszövetségek figyelmét a Korunk Zenéjére irányítja; másrészt azáltal, hogy az új magyar zene külföldi propagálásában közvetlenül érdekelt intézmények — elsősorban a Zeneműkiadó és a Nemzetközi Koncertigazgatóság — meghív az európai sajtó jelentős zenekritikusai közül néhányat, a maga kipróbált embereit. Mivel a mi zenekultúránkra a közismert gyermekjáték — „ki-ki maga mesterségét folytatja" — túlontúl jellemző, éppen a Korunk Zenéjét rendező Országos Filmharmóniónak nincs lehetősége arra, hogy az ügyet nemzetközi méretekben, legalább szakmai szinten propagálja, hiszen „felségterülete" Hegyeshalom és Záhony között jelöltetett ki. Való igaz, a Korunk Zenéjét is elsősorban magunknak rendezzük. Valóban eredmény, hogy a közönség évről évre növekvő érdeklődése mellett. Félrevezető volna abból kiindulni, hogy a bérletekért nincs olyan roham, amilyent — teszem — a Téli Bérlet meghirdetésekor tapasztalunk. Akadtak szép számmal telt házak, voltak olyan koncertek, amelyeket ugyan a Zeneakadémia Nagytermében tartottak, ám lett volna rájuk Erkel-színháznyi érdeklődés is. De természetesen voltak kevésbé látogatott események is. A Korunk Zenéje estjeinek látogatottsága mindazonáltal jelentősen növekszik, bár az nyilvánvaló, a hagyományos, kényelmes közönségszervezési technológiák itt teljesen csődöt mondanak. Kiváltképp jelentős a fiatalok részvétele a hangversenyeken. A Korunk Zenéjén olyan sereg ül a Zeneakadémián, amelynek tagjai más alkalmakkor nemigen lépik át e megszentelt hajlékát a muzsikának. Ennek értékeléséhez tudni kell, hogy Európában tömérdek új zenei fesztivált rendeznek ugyan napjainkban, ám ezek többsége krónikus közönséghiányban szenved. Ezt a tényt leplezni látszik, valójában inkább megerősíti, hogy kortárs zenével foglalkozó szakemberek, ségtelen kisebb számban pedig sznobok vándorolnak egyik fesztiválról a másikra. A mi Korunk Zenéje-ciklusunk, ami a valóságos érdeklődést illeti, örvendetesen különbözik külföldi társainak többségétől. Két,,hibája" azonban — és ezt nem rendezőinek rovom fel! —, hogy keretei semmiben nem különböznek egy Beethoven-, vagy Brahms-cikluséitól. A Filharmónia erre van hitelesítve, aminthogy teszem a FŐMO, ha egy modern filmszemle csak reá bízatna, aligha tehetne egyebet, mint hogy lepergeti a kiválasztott műsort. A Korunk Zenéje azáltal, hogy zeneműveket nagy számmal mutatott be, jelentős információmennyiséget adott át. Ám a közönség, azon túl, hogy illedelmesen meghallgatja a műveket, semmiféle kiegészítő információhoz nem jut. Fent, a pódiumon produkció zajlik, lent, a széksorokban figyelő közönség ül. Arra azonban egyszerűen nincs mód, hogy a hallgatóság alkotóval-előadóval találkozzék, kérdésekkel ostromolhassa, vitatkozzék, megismerje a mű irányzatát, a szerző szándékát. A Filmharmónia évi 2600 koncertjéből 13 volt tavaly a budapesti Korunk Zenéje. A rendezők a ciklusra nem fél százaléknyit áldoztak energiájukból, szervezőkapacitásukból, hanem ennél sokkalta többet. Azt azonban nem várhatjuk tőlük, hogy a sorozatot mintegy társadalmi tulajdonba vegyék s egymagukban teremtsék meg a fesztivál nemzetközi és hazai közegét. Műsorszerkesztő társadalmi bizottsága már van a Korunk Zenéjének. Szükség volna most olyan fesztiválkomitéra is, amely orientálná a nemzetközi szakmai közvéleményt, koordinálná a részvételét és egyúttal megszervezné — akár egy Korunk Zenéje-klub működtetésével — a befalazott információs csatornák megnyitását. Kérdés mármost — és legyen ez £<ff'4o az utolsó —, vajon lehetséges-e íjj^É^ij Budapesten öthetes zenei feszti® vált rendezni. Az eddigi keretek, megmerevedett formák fenntartásával semmiképp. Egyelőre csupán fényesebb vagy sápadtabb évadnyitásról beszélhetünk, aszerint, hogy a megadott időhatárokon belül éppen hány csillogó nevű előadóművészvilágsztárt sikerül Budapestre csalogatni és a bérletezés szempontjai szerint különféle ciklusokban felléptetni. Ám ha, például időben megtervezve, jól előkészítve, Budapestre hoznánk az európai szocialista országok legjobb szimfonikus zenekarait, ebből olyan fesztiválra futná, amilyent soha, sehol nem rendeztek még. Indokolt esetben jeles zenei évfordulók megünneplése (mint volt a közelmúlt Beethoven- és Schubert-emlékéve s lesz a 80-as években Bartók-, Kodály-,Liszt-, Haydn-, Bach—Händel- emlékév) fesztiváltartalom kifejezőjévé válhat. Fesztivál — megfelelő nemzetközi kiegészítéssel — előadóművészetünk egy-egy igen eredményes ágazatára is épülhet. Minden út Rómába vezet, kivéve ezt a kitaposott, komfortos középutat, amelynek minden bazaltköve régi ismerős. 29