Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Vadas József — Petrás István: Szőnyi István

C ff j^onyi István kábban szoktunk beszélni, hogy 1920: cezúra, éles választóvonal a magyar művészetben is. Főleg a képzőművészetben. Modern művészeinknek az a tábora, amely Nyolcak, majd aktivisták néven a forradalmas idők sodrában és a forradalmi átalakulást szolgálva szerveződött meg, szinte egészében emigrációba kényszerült. E nagy nemzedékből alig néhányan (Berény Róbert, Kmctty János) maradtak idehaza. A személyi sorsokban bekövetkezett változásoknak következményei vannak. Súlyos következményei. Az aktivizmus közös cselekvést szorgalmazó és a cselekvésképesség örömét kifejező művészete 1919 után magától értetődően megszakadt. Idehaza: politikailag ellenséges légkörben nem folytatódhatott. Idegenben pedig: szükségszerűen átalakult a külföldre, új környezetbe települt magyar művészek munkáiban. Nézzük Szőnyit: ő az egyik legtipikusabb képviselője az 1920 után indult művésznemzedéknek. A húszas évek elején keletkezett művei már kiforrott alkotót mutatnak, aki tökéletesen birtokában van mesterségének, és aki egyéniséget sejtető nagy munkakedvvel dolgozik. De hová nyúlik vissza piktúrája ? Mit fest? Először leginkább csak figurákat, többnyire arányos és izmos felépítésű aktokat. Művei e klasszikusan modellált alakokat a fény-árnyék dramaturgiájára építve keltik életre. Ezek a munkái, kiváltképpen grafikái, a korai Uitzot juttatják eszünkbe, a pályakezdő, a még nem modern, nem aktivista Uitz Bélát. Az induló Szőnyi az induló Uitz klaszszicizáló kompozícióit eleveníti fel. Innen azonban útjuk elválik, s ezzel mintegy a magyar festészet válik ketté. Míg Uitz egyre fokozza a drámai erőt, Szőnyi a megbékélő nosztalgia felé fordul. Míg Uitznál egyre erősebb lesz az alak szerepe, Szőnyi művészetében mind nagyobb helyet foglal el a tárgyi és a természeti világ, esendő és mindennapos kellékeivel. S ami a stílust illeti: Uitz expresszív, majd kubista, sőt konstruktivista formavilágával szembesítve, Szőnyi visszakanyarodik az impresszionizmushoz, pontosabban: az impresszionizmus magyar műhelyéhez, Nagybányához. Szőnyi 1923-tól a festői szépségű Zebegényben tölti a nyarakat. Ettől kezdve idilli jeleneteket fest — gyerekekről, állatokról, nemritkán egymást kiegészítő közös kompozícióba fűzve őket. Többnyire a természetben dolgozó embernek állít emléket, az ő mindennapi életének eseménytelen szépségeit örökíti meg, puhán egymásba olvadó pasztellszínekkel. De ne maradjunk meg a tematikánál. Szőnyi művészetének ugyanis varázsa van. A szó szoros értelmében. Nemcsak azzal nyűgözi le a né-Este (1934) Eladó a borjú (1933) Esernyők (1939)