Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Tamás Ervin: Dombóvár

Utísift,!, A városi tanács épülete Csigó László felvételei A Láng Gépgyár helyi üzeme A Gárdonyi tér URBANIZALODO TAMAS ERVIN 0RSZäc DOMBÓVÁR Dombóvárnak is vannak köztéri szobrai. És vannak szoborügyei. A régebben avatott Kossuth-szoborcsoporttal még nem gyűlt meg a baja senkinek — de a többivel! Kezdődött azzal, hogy a Láng Gépgyár helyi üzemének dolgozói a kommunista műszakon megkeresett pénzből szobrot rendeltek egy fafaragónál, aki nem „bejegyzett" művész. A szobor annak rendje-módja szerint elkészült, nem volt éppen szép, de csúnya sem, sete-suta fafigura. Mindenesetre a munkások megszerették, Jancsinak becézték. A nagytekintélyű képzőművészeti lektorátus a megyei lapból szerzett tudomást a dombóváriak „partizánakciójáról", kiszállt és ítélkezett: a Jancsi raktári eszközzé vált. Sőt fény derült az amatőr fafaragó több művének tartózkodási helyére: a városka hétvégi telepének szobrait is ripsz-ropsz eltüntették. A gyár előtt most új szobor áll. Jellegtelen, csúnya szobor. Hegesztő munkást ábrázol. Fémből készült, mert az időt állóbb. Sajnos. A gyáriak siratják Jancsit, sajnálják a fafaragót. Úgy mondják, hogy a zsűrizett, lektorált, „pecsétes" szobor csak azért került ide, mert alkotója hajdani dombóvári. A szoborügyről filmet forgatott Vitézy László és Szalai Györgyi, bemutatóját követően pattant ki az újabb botrány. Ezúttal az új művelődési ház előtti modern szobor — Samu Géza Pogány mitológia című alkotása — szolgáltatott rá ürügyet. Egy éjszaka ismeretlen tettesek földöntötték, s fából készült szárnyai megrepedtek. A rendőrség vonakodott nyomozást indítani — a tanácsi munkatárs szerint azért, mert szívük mélyén sokan rokonszenveztek a garázdákkal —, csak akkor kezdtek vizsgálatot, mikor kiderült, hogy több mint 30 ezer forint a kár. Csúfnevek és történetek keringenek a szobor körül. Pedig erre az alkotásra előbb-utóbb büszke lesz Dombóvár, ha most még követ hajít is rá! Hiába, a lektorátusi ügyetlenség, a bumfordi bürokratizmus forrpontig hevítette az indulatokat, melyeket, úgy tűnik, ez a szobor hivatott levezetni. — A képzőművészeti műveltségért nem sokat tehettünk idáig — mondja Balipap Ferenc, a művelődési ház igazgatója. — Tárlatok rendezésére nem volt hely. A köztéri „kiállítások" pedig kissé felemásra sikerültek! Úgy látszik, Dombóvári már nemcsak a nóta meg a vasút teszi ismertté, hanem a szobrainak sorsa is... Persze, tekinthetjük az urbanizálódás egyik lépcsőfokának is, ha egy műalkotás kerül a közvélemény fókuszába. Említ a krónika szoborbotrányt Hódmezővásárhelyen, Székesfehérvárott, s legutóbb Szekszárdon is. Utóbb valamennyi happy enddel zárult: az alkotást befogadta közönsége. * „Sárbogárd, Dombóvár, vadvirágos vidék..." A harmincas évek műdalocskájáról nem folyt vita, egyszerűen sláger lett, s Tolna megye második városáról sokan még most is csak ennyit tudnak: vadvirágos vidék. Dr. Szőke Sándor monográfiája szerint Dombóvár évezredek óta lakott hely. Az Árpád-házi uralkodók idején várat kapott, mely később a Dombai-család birtokába került. A török kiűzése után a várat pusztulni hagyták. ,,A kedvező földrajzi helyzet, mely az elmúlt századokban legtöbbször csak hátrányt jelentett, végre a község fejlődését segíti elő: Dombóvár vasutat kap" — írja a szerző. Vidóczy László, Dombóvár tanácselnöke azt tanácsolja, menjek ki a pályaudvarra, keressem a pártirodán Tóth Ferencet, tőle informálódjak a vasutasság és a város kapcsolatáról. — Tóth Feri nem tudja, mit szeressen jobban: Dombóvári vagy a vasutat — mondja a tanácselnök. — Talán még mindig siratja a MÁV elvesztett hegemóniáját! Az állomást látva, nemigen gondolná az ember, hogy vasúti gócpont környékén jár-kel, hogy itt van az ország legkorszerűbb vontatási telepe, s hogy Dombóvár teherforgalom tekintetében az ország legforgalmasabb tíz települése közé tartozik. Kopott az épület, elhanyagolt a váróterem. Később megtudom, hogy hiába az évi 11 millió tonna áru elszállítása, a személyforgalom mutatói nem olyan magasak. Mégsem hagy nyugodni a kérdés: miért nem áldoz a MÁV erre az állomásra? Hiszen a teherfuvarozás nyereséget hoz, telne belőle felújításra, tiszta, kulturált váróteremre. Már hallom is az ellenérvet: az utasok szemetelnek, vésnek a padba, köpnek a földre, rúgnak a falba. . . A dombóvári állomás azonban nemcsak piszkos — egészében lehangoló látvány. Holott a MÁV nem sajnálja a pénzt: milliókat ad a dombóváriaknak a gunarasi termálfürdő építéséhez. Ugyan áldozzon már néhány forintot háza tájára is! Tóth Ferencnek meg sem említem az előbbi morfondírozást. Ennek két oka van. Az egyik: csak úgy sugárzik belőle a vasutas-elfogultság, az a fajta szakmaszeretet, melyet Moldova György riportkönyvéből ismerhet az olvasó. A másik: valamikor bokszolt, tagja volt az ifjúsági válogatottnak, s 120 nyilvántartott mérkőzéséből 110-et megnyert. Nem akaródzik gyarapítani kiütéses győzelmeinek számát... Inkább a vasutasság és a város kapcsolatáról faggatom. — Nincs abban semmi túlzás, hogy Dombóvár a vasútnak köszönheti létét — mondja a párttitkár. •— Az első vonat 1872-ben indult el innen, s még fél évszázada a községbelieknek több mint a fele a vasúttól kapta kenyerét. Csak hát a f ijlődés elszippantotta a sínek mellől a munkaerőt. Folyamatos üzem, nagy felelősség, állandó tanulás, vizsgakényszer — ki szereti ezt? Csak aki megszállottja a vasútnak... Arra azért büszke vagyok, hogy 13 év alatt Dombóvár 12-szer lett kiváló vasúti csomópont! Hiába a munkaerőhiány. 15