Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Heim Ernő: Vendégeim a városról

Zöldbe ágyazott paloták sora között indul az egykori Sugár út a város központja felé . . . lettünk pedig farolva, a miénket súrolva száguldott el egy másik kocsi. Vezetője öklét rázva, átkozódva ordított valamit felénk. Hogy valójában mi történt, és a karambolt végül is hogyan kerültük el, magam sem tudom. De vendégem — mintha csak ő rendelte volna meg ezt a kis epizódot — most már nevetve fejezte be az imént félbeszakított mondatot: — Na látja, ez az például, ami épper olyan, mint nálunk. Ez a szabadjára engedett természetes szenvedélyesség. Néha már szinte hiányzik nekem, ha sokáig vagyok távol hazulról. Ilyenkor itt is otthon érzem magam, és kétszeresen élvezem, hiszen ugyanakkor mégiscsak utazom. Érdekes, gondoltam, mi mindenben képes az idegen Budapest ,,charme"-ját fölfedezni. Premier plan A disszonáns hangnak effajta kedvező hatása természetesen csak ritkán örvendeztet meg. Ezekre mégis ösztönösen jobban odafigyel az ember, mint a lelkes dicshimnuszokra. Különösen olyankor, ha az ilyen megállapítások olyasvalamire mutatnak rá, ami nekünk magunknak már fel sem tűnik. Tavaly nyugati turistákkal jártam a várost. Mint máskor, most sem tudtam igazában, melyikünk lelkesedik önfeledtebben a Citadella teraszáról elénk táruló látványért. Vajon rájuk vagy rám hat-e jobban a Duna és a hidak, az Alagút és a Népköztársaság útjának harmóniája? Később csaknem szótlanul ültünk a kocsiban. Hiszen amit mondhattam, azt már hallották odafönt a Gellérthegyen. A város most már önmaga beszélt magáról. Ok pedig megilletődve, kissé talán hitetlenkedve is nézték mindazt, aminek eddig csak hírét hallották. Egyikük aztán hirtelen hozzám fordult. Már a Nagykörúton jártunk, a Margit-híd felé, az autóból a házak tovatűnő sorát nézték. — Mondja — kérdezte vendégem inkább csalódással, mint kíváncsisággal a hangjában —, hogy lehet az, hogy egy ilyen gyönyörű város lakóinak ennyire alacsony a lakáskultúrája? — Miből gondolja? — feleltem kérdéssel a kérdésre. — Hiszen maguk szállodában laknak, belülről még egyetlen pesti lakást sem láttak. — Belülről nem, de kívülről igen — mondta elgondolkozva —, és ez éppen elég ahhoz, hogy nemcsak a lakásokról, de maguknak az embereknek az életéről is képet alkossunk. Látja, amióta erre a körútra bekanyarodtunk, én például mást. sem teszek, mint az ablakokat figyelem. Mind piszkos. Mintha még sohasem mosták volna le az üvegtáblákat. Az ablakszárnyak fája kopott. A redőnyök itt is ott is félig leengedve, törötten lógnak. Függönyt, ahány ablak annyifélét látok, ha egyáltalában van függöny. Virág meg sehol. Este aztán — ezt már tegnap megállapítottam — olyan búskomor a szobák világítása, mintha mindegyikben halott mellett virrasztanának. De még ennél is lehangolóbb az a számtalan sablanos, giccses vagy szegényes lámpa, amilyeneket szállodám ablakán kitekintve, a szemközti házak szobáiban láttam. Nem feleltem. Mit is felelhettem volna? Hiszen igaza volt. És én szomorúan döbbentem rá, hogy ebben a csodaszép városban valójában nemcsak a lakáskultúrával van baj. Mert ennek a hiánya kivetítődik a házak elhanyagolt homlokzatára, az utcára, a terekre, és parkokra, azok pusztuló — mindnyájunk által pusztított — növényzetére, egész magatartásunkra villamoson, buszon, üzletekben, közhivatalokban ; mindenre, aminek mi magunk vagyunk a gazdái, Ellenkező irányban: a Bajcsy-Zsilinszky úttól a liget felé (Csigó László felvételei)