Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Heim Ernő: Vendégeim a városról

aminek magunk vagyunk az adósai. Odaszóltam a sofőrnek, hajtson gyorsabban. Nehogy az átfogó, csak távolról látott és tovasuhanó kép szépségét végzetesen lerontsa a premier plan. Hol a helyünk a nagyvilágban? Nálunk járt külföldiekkel folytatott beszélgetéseimet igyekeztem több-kevesebb sikerrel a város látnivalóira koncentrálni, érdeklődésüket felkelteni az építészeti, városépítési adottságok iránt. Egyvalakivel azonban, többszöri találkozás után, mégis témát váltottam. Egy varsói utam alkalmával ismerkedtem meg azzal a pozsonyi lánnyal, aki történetesen Pesten tanult az egyetemen. így nem véletlen, hogy másodszor már itt akadtunk össze. Elmondta, hogy diplomájának megszerzése után döntenie kell, disszidál, hazatér vagy véglegesen áttelepül-e tulajdonképpeni őshazájába. Szép, igazi magyar neve, minden idegen hatástól mentes szófűzése, tiszta kiejtése a legelfogultabb patriótának is örömére válhatott. Azt is tudtam, hogy apja odaát a nemzeti kisebbségi ügyek egyik vezető egyénisége. Én magam mégsem voltam tisztában vele, valójában hová tartozik. O maga csehszlovák állampolgár, de mióta eszét bírja, magyarul gondolkozik, bizonyára álmodni is magyarul szokott. Fiatal lengyel diák vette feleségül egy évvel ezelőtt. Életszemlélete, a jövőre vonatkozó tervei, emberekkel való kapcsolatai kozmopolitára vallanak. Nekem mégis az volt a benyomásom, hogy valami ide köti. Külföldi útjairól — nyugatról és Lengyelországból, de még Pozsonyban élő szüleitől is — mindenkor hozzánk kívánkozik vissza. Sokat beszélt önmagáról, a létfontosságú döntések nehézségeiről, szóval mindarról, ami kíváncsiságomat végül is kiváltotta. S minthogy közben nem egy bizalmasabb dilemmáját is megemlítette, most már nem éreztem tapintatlanságnak, hogy nyíltan feltegyem neki a kérdést: tulajdonképpen minek is tekinti önmagát, érez-e valamiféle bensőbb összetartozást ezzel vagy azzal a nációval? Gondolkodás nélkül, minden pátosztól mentesen felelt, mint aki ezen a problémán sohasem töprengett, mint aki a tényt a legmagátólértetődőbb valaminek tartja: — En magyar anyanyelvű közép-európai vagyok. Válasza első pillanatban meglepett. Aztán egyre meggyőzőbben hatott rám. Végül úgy találtam, ennél tökéletesebben senki sem lenne képes meghatározni, kik vagyunk, mik vagyunk, mivé kell lennünk ebben a vajúdó világban.