Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Heim Ernő: Vendégeim a városról

Külföldi utazásaim legmaradandóbb emlékei többnyire azokat az impressziókat őrzik, melyekre talán fel sem figyeltem volna máshol, csakis abban a világban, amerre éppen jártam. Svédország és Lengyelország, Anglia és Franciaország népének egy-egy elejtett szavából, gesztusából többet tudtam meg néha róluk, mint tudnék, ha akár évekig köztük éltem volna. Bizonyára innen ered az a különös hobbym, hogy olykor a mi Budapestünket is igyekszem az idegenek szemével látni, megismerni. Nem oly módon természetesen, hogy magamat valamely külföldről érkezett vendég helyébe képzelem, inkább csak azzal a sejtéssel, mely néhány maguk elé mormolt szavuk vagy egymásnak félhangon odasúgott megjegyzésük nyomán bennem ilyenkor felrémlik. Igen — gondolom —, valahogy magam is ilyenformán látnám ezt a várost, talán én is ezt az emléket vinném magammal az itt élőkről, ha most találkoztam volna velük először. Persze az így összeálló kép mozaikkockái között van, nem is egy, mely kissé disszonáns komponense az egésznek. De akad néha olyan is, amelytől a maradandó kép végül is értékesebbé válik, mint amilyennek addig önmagunk hittük. Érthető, hogy éppen ezek egyikére gondolok vissza mindenkor a legszívesebben. A Várnegyed Gyakran vezetek külföldieket Budapesten. Elsősorban természetesen urbanistákat, építészeket. Egy alkalommal olaszoknak mutogattam a várost. A háromórás túrát — mint mindig — a Várnegyed ben fejeztem be. Mielőtt azonban a Halászbástyán búcsút mondtunk volna egymásnak, rövid sétára invitáltam őket a középkori, barokk, klasszicista és modern paloták sorából összeálló, léptékükben és jellegükben tökéletesen egybehangolt kanyargós utcákba. Ebbe — ahogy én nevezem — a századok során szinte önmagától kialakult szabadtéri stílustörténeti múzeumba. Utoljára ekkor is Farkasdy Zoltán Úri utca 32. számú házához vezettem a kis társaságot. Hiszen valamennyi vári rekonstrukciós megoldás közül ezt értékelem a legtöbbre. Tervezője az egykori főúri palota megmaradt bejáratát, gótikus boltozatos, ülőfülkés kapualját és késő barokk-neoklaszszikus udvari szárnyát — a ma építészetének formanyelvén korszerű lakóházzá kiegészítve — oly tökéletes egységbe komponálta, hogy erre a helyre érve már nem volt szükség sok szóra. Inkább a vendégekre bíztam, lássanak a maguk szemével. Ezúttal azonban az idegenek váratlanul az én szememet is látásra nyitották. Látásra nyitotta az a középkorú olasz dáma, aki hozzám lépve s kezét a vállamra téve, halkan, szinte megilletődve csupán ennyit mondott: — Köszönöm uram, hogy ide vezetett, hogy ezt megmutatta. Mert ez az, ami Európa! Igen! A külső szép mögött először láttam meg magam is a lényeget. Azt, hogy a múlt ösztönös megbecsülése, az örökölt, de sajnos oly sokszor elpusztult értékek romjainak őszinte, nem hazug módon átköltött konzerválása,a letűnt korok építőművészetének a ma újszerű igényeit kielégítő keretekbe történt harmonikus belekomponálása valóban nem egyéb, mint a sok évszázados kultúra folytonosságának tanúbizonysága. A pesti Champs-Élysées Persze néha maga a lényeg is lehet más és más. Erre akkor döbbentem rá először, mikor egy> m

ég a háború előtt idegenbe szakadt honfitársunkat — aki alig tudott betelni a magyar főváros rég elfeledett s újra fölfedezett varázsával — elcipeltem néhai Pogány Frigyes barátom egy előadására. A téma ,,A világ szép városai" című előadássorozat keretében Budapest volt. Pogány vetített képeinek sora felvezette a hallgatókat a Gellérthegyre. Eléjük tárta a város csodás panorámáját. Aztán végighajózott velük a Dunán, felsorakoztatta a két part változatos látványát, a hidak szépségét. Végül kivitte őket a Ligetbe, és onnan — a Népköztársaság útján át — bevonult velük a városba, a metropolis lüktető centrumába. Mindez megszokott, jól ismert kép volt számomra. Számtalanszor végigjártam már e helyeket magam is, idegeneket, idelátogató világjáró turistákat kísérve is. Az utolsó képsor mégis meghökkentett. Újszerűnek? csaknem idegennek tűnt előttem. .. Hogyan? Valóban ilyen az egykori Andrássy út? Valóban a „városba vezetés" lenne az igazi funkciója? És végighaladva rajta, valóban így követik egymást az élmények? Bizonyára igen: Hiszen a kép lenyűgöző. Pogány szavai meggyőzőek voltak. Arról beszélt, mint lesz egyre tudatosabbá az emberben a nagy városvalósága, midőn a Ligetből befelé haladva előbb csak a kertes, szabadon álló, egy-kétemeletes beépítés válik zártsorúvá, aztán eltűnnek kétoldalt az előkertek, majd a négyes allét kettős fasor váltja fel, miközben megemelkedik a házak magassága, és a belvárosi szélességűre, városi léptékre átváltó reprezentatív útvonal mentén végül megjelennek a monumentális épületek, a fényűző üzletek kirakatai, az éttermek, és előttük éjjel-nappal ott hullámzik az utca mozgalmas, nyüzsgő emberáradata. A Városligetből szinte észrevétlenül a világváros belvárosába értünk. A többire már alig figyeltem. Gondolatban újra és újra végigjártam az utat. Egyszer, kétszer úgy, ahogy az előbb elémtárult. Azután megpróbáltam az ellenkező irányban is. Úgy, ahogy én vezettem eddig a várost megismerni, megérteni, megszeretni kívánó építész-urbanista vendégeinket. Vagyis belülről kifelé haladva. Hiszen én ennek az útvonalnak az értékét elsősorban abban láttam, hogy az a város lakóját a fénylő, zajló életből a csendesebb, nyugalmasabb természet világába hivatott vezetni. És szépségét — az Engels térről elindulva — éppen egyre szélesedő, fokozatosan feloldódó jellegében, az épületek magasságának harmonikus, szakaszonként egymást követő csökkenésében, a fasorok megkétszereződésében, majd az előkertek megjelenésében, és végül a zártsorút felváltó kertes beépítés kibontakozásában véltem felismerni, mely után — úgy éreztem — már nem is következhet más, mint a Liget fáinak lombtengere. Melyikünk látta, melyikünk láttatta helyesebben sugárutunk való értékét? Melyikünknek volt igaza?... Valószínűleg mindkettőnknek. Mert nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy így is, úgy is van mondanivalója. Hiszen akár kívülről befelé, akár bentről kifelé haladva, érezzük, éreznünk kell, hogy valamely cél felé közeledünk, és hogy ezt a célt, ezt a végkifejlést minden egyes szakasz, minden egyes léptékváltás logikusan előkészíti, szinte önmagában meghatározza. Kettőnk kétféle látásában legfeljebb az egész pályánk során sajátunkká vált beállítottságunk játszik szerepet. Egyikünk mindenkor magát a várost, a terek és utak, az épületek és a nagyegyüttesek harmóniáját, az emberi alkotásnak a részletekből összetevődő rendszerét, a műalkotást látja. Másikunk' pedig mindebben elsősorban magát az embert, annak természet utáni nosztalgiáját véli fölfedezni. Persze ezt és azt sohasem szabad, sohasem lehet — de soha egyikünk sem kívánta — egymástól elválasztani. Vendégemmel másnap kétszer végigjártam a sugárutat. Először bentről kifelé, aztán vissza, kintről befelé. Kíváncsi voltam, felismeri-e annak kettős, egymásnak ellent nem mondó, egymást kiteljesítő értékét. — Nos, hogy tetszik — kérdeztem utána egy presszó teraszán megpihenve. — Csodálatos! Szebb, mint a Champs Elysées — mondta elragadtatva. — Már hogy volna szebb?—feleltem. — Csak más. S gondolatban hozzátettem: és a miénk. .. Ez az, ami valóban csodálatosan szép benne. Budapest „charme"-ja Egy város varázsa olykor mégsem azzal hat az idegenre, hogy amit itt talál, az számára újszerű, avagy speciális helyi érték. Erre — tudva-nem tudva — egy francia barátom tanított meg, aki már többször járt Pesten. A várost jól ismerte. így hát mikor taxiba ültünk egy újabb lakótelepünk megtekintésére, nem is tartottam szükségesnek, hogy útközben felhívjam figyelmét a látnivalókra. Inkább hagytam, hogy ő beszéljen. Még élveztem is, hogy ezúttal — mintha én lennék a külföldi és ő az idegenvezető — érdeklődéssel hallgathatom, amit erről a városról még érdemes megtudnom. — Lássa, én itt azért érzem magam mindig oly végtelenül jól — jegyezte meg közbevetőleg —, mert néha csaknem úgy tűnik: otthon vagyok, Párizsban. Különös valami ez. Hiszen az ember külföldön általában éppen az újat, a szokatlant keresi. Engem maguknál mégis az fog meg, ami ugyan egészen más, mint nálunk, de ha lehunyom a szemem, egyszerre úgy érzem, hogy u Rivolin járok, hogy lépten-nyomon párizsi emberbe botlom. — Miért — kérdeztem kíváncsian —, mi a közös, vagy legalábbis hasonló magukban és bennünk? — Nem tudom — felelte elgondolkozva. — Talán csupán az, hogy... Ebben a pillanatban előreestünk a kocsiban és a fékek csikorgását csak a sofőr éktelen szitkozódása harsogta túl. Mel-