Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Passuth László: Az én otthonom

Csigó László felvételei és reprodukciói PASSUTH LÁSZLÓ Az én otthonom Passuth László utolsó írása ez a visszaemlékezés. Olvasóival együtt őrizzük alkotó életének, személyiségének emlékét. 4 1937-ben költöztünk a Rózsadomb aljának talán egyetlen műemlék jellegű házába, a Buday László utca és a Rózsahegy utca sarkán álló, részben egyemeletes, részben földszintes házba, melyet az itt megélt több mint négy évtized az emlékek folyondárával ölel körül. A ma Rózsahegy utca l/a alatt nyilvántartott ingatlan első része a XVIII. század derekán épülhetett, a hagyomány szerint ehhez épített Clark Ádám egy hosszabb szárnyat az 1830-as években, a Buday László (egykor Tudor) utca vonulatában, ahol 42 éve lakunk. Budai ostrom, sokféle egyéb megpróbáltatás, 1956 októbere — mind rárakódott a ház mondavilágára. Amikor ideköltöztünk féléves leányommal, Krisztinával, a ház homlokzatán levő lakásban kaptunk helyet. Akkor még állt a kis fatorony, melyet közvetlenül az ostrom előtt — mint mondták — légvédelmi okokból bontottak le, mert a bádogtető csillogása „idevonzhatta az ellenséges repülőket". Egy torony halálára címen el is parentáltam ezt a Clark Ádám személyéhez fűződő emléket. Aki a szűk csigalépcsőn feljütott a kis platóig, itt láthatott még egy teleszkóp számára fából készült forgatható állványt. Ügy7

mondták, Clark innen nézte a Lánchíd építését, mert hiszen akkor még nem építették be az előteret nagy házakkal, s valóban leláthatott a Dunáig. Ma már az egykori építő emlékét csak a házban levő, kedves Miniatűr espresso Lánchíd-emblémája őrzi. Amikor ide költöztünk, még tejcsarnok volt itt. Az ostrom idején egy akna leborotválta az emelet empire erkélyét, s a tejcsarnoknak is kifordult a fele. Az elárvult helyiségben előbb tüzérlovak várták a véget, majd egy szovjet ágyú kapott benne két hétre szállást, míg Buda teljes felszabadulása után el nem vezényelték. Ez az ágyú szólalt meg az 1945. február 13-ára virradó éjszakán, háromszor — az őrtálló a Buday László utca aljából a homályban feltörő csapatot láthatott meg. A kitörő németeket szinte közvetlen közelről fogadta ez az ágyútűz. Óvóhelyünk vékony, historikus vasajtaján koppant a feleletül küldött géppisztolysorozat, de az ágyú elűzte a betelepedni kívánókat. Minderre, persze, csak reggel derült fény; a régi ház egykori borospincéje, akkor óvóhely, csak megrázkódott, de nem dőlt össze. Akkor már — 1942-től — a ház hátsó traktusába költöztünk, mert a háztulajdonos —a „francia grófnő" — hazajött az éhező Párizsból, s magának igényelte az első lakást. Duzzogva bár, de engedelmeskedtünk — óriási szerencsénkre, mert azt a falrészt, ahol korábban a könyveim álltak, teljesen megsemmisítették az aknalövések; a hátsó lakásban viszont viszonylag sértetlenül vészelhettük át az ostromot; bár 1944 karácsonyestje korán végződött, azzal, hogy egy lövedék szétverte a kertre nyíló konyha tetejét. Ez volt az ostromnak mintegy „hivatalos" kezdete a Rózsadombon. Szerencsére nem sérült meg senki komolyan, a lövedék egy része a szenesládába fulladt; a tetőlvukon látni lehetett a karácsonyi csillagokat Le kellett menni az óvópincébe, mert két lesötétített ablak üvegét szétrepesztette a légnyomás. Hétéves lányom és hamis papírokkal itt lakó, kellőképpen betanított barát-