Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - A címlapon: Horváth László térplasztikája a Thermal Hotel uszodájában Csigó László felvétele

Büchner: Danton halála (Keleti Éva felvételei) tóan ítélték meg a mammutvállalkozás kilátásait. Ma már tudjuk: az utóbbiaknak lett igazuk. De nem azért, mert a koncepció volt eleve elhibázott. Sokkal inkább azért, mert a színház vezetése nem tudta a két nagyon is különböző feladatot összehangolni: a Várhegyen népes közönséget vonzó, tartalmában s formájában populáris bemutatókat tartani — és az utazó társulatokkal szűkös színpadi körülmények között is előadható színvonalas produkciókat létrehozni. Már az elmúlt évad közepén válságjelek mutatkoztak, és a nagy nekibuzdulással, több játszóhelyen egyszerre hat bemutatóval indult vállalkozás végül is egy, a közönség kegyeit kétes eszközökkel kereső produkcióba torkollott. A Hasfelmetsző Jack pregnánsan mutatta, milyen külsőségek és felületességek foglalják el a művészi értékek helyét ott, ahol nincs szilárd vezetés és határozott koncepció. A következő évadtól új vezetés kísérli meg a Népszínház vakvágányra futott kocsiját jó sínre tolni. Malonyai Dezsőnek és Vámos Lászlónak nem lesz könnyű dolga, hiszen a társulatok egyesítéséből fakadó gondok továbbra is fennmaradnak, a nehezen megközelíthető és nehezen „bejátszható" színházépület továbbra is súlyos tehertétele egy igazi népszínházi elgondolás megvalósításának. A város peremén Negyedszázada játszik egy kultúrháznak készült épületben, Angyalföld központjában a József Attila Színház. Amikor Fodor Imre a 6o-as években kialakította és sikerrel megvalósította azt az elképzelést, hogy a nehéz tárgyi feltételek között működő együttes népszerű klasszikusok és mai drámák mellett — főként az évad végén — zenés vígjátékokat is játszik, sokan kárhoztatták az úgynevezett engedményért. Az elmúlt években, Miszlay István és Berényi Gábor vezetése alatt újra és újra kiderült, hogy a színház látogatottsága csak ennek a „kettős arculatnak" a megtartásával biztosítható. Nincs is ebben semmi restellni való, ha mindkét műfajban igényes bemutatókkal állnak elő. Amikor két évvel ezelőtt az Óbudai Ifjúsági Házban kamaraszínpadot nyitottak, a mai drámának és a klasszikus repertoárnak kívántak új otthont adni. Sánta Ferenc Éjszakájának és Goldoni A hazug című komédiájának bemutatásával siker is koronázta ezt a törekvést. Miként meglehetősen sikeresnek mondhatók az anyaszínházban tartott drámai produkciók, így Száraz György Megoldás című Tolsztoj-drámájának színpadra állítása is. Nagyobb gondot kellene azonban fordítani a vígjátékok, bohózatok kiválasztására és színpadra állítására. A József Attila Színház jelenlegi körülményei között ez látszik a legreálisabb célnak. Világítótorony vagy zátony? A pesti színházak viharos tengerén az egyetlen szilárd pont: a Thália. Ez a színház tizennyolc esztendeje működik Kazimir Károly vezetése alatt. Hogy a Nagymező utcai intézmény világítótorony-e vagy zátony — arról nagyon is megoszlanak a vélemények mind a színházi szakma és a kritika, mind pedig a közönség körében. Anynyi bizonyos, hogy az „egyszemélyes teátrum", amelynek Kazimir az igazgatója, művészeti vezetője, főrendezője és fődramaturgja — rendkívüli ambícióval törekszik népművelői feladatának teljesítésére. És az is bizonyos, hogy fárosz szeretne lenni, de megfelelően átgondolt műsor és kellően erős társulat híján: nem tud elég meszszire világítani. Amíg volt stúdiószínpada, mintegy önmagát serkentette folytonos megújulásra; szélesebb skálán illeszkedett bele a főváros színházi életének színképébe. A közelmúltban mintha főként mai magyar drámák bemutatásával keresne új feladatokat maga és színháza számára Kazimir Károly. Közelmúlt történelmünk és izgalmasan bonyolult jelenünk kérdéseihez kíván felelősen hozzászólni olyan művek bemutatásával, mint Karinthy Ferenc Házszentelője és Simonffy András A japán szalon című műve. Csakhogy a féligkész szövegkönyvek, a végig nem gondolt és tessék-lássék megoldott konfliktusok, valamint a színpadra állítás esetlegességei, gyengéi mindkét esetben érzékenyen csökkentik a vállalkozás kultúrpolitikai és művészi hatékonyságát. Alighanem Kazimir Károly is tudja, hogy fel kell frissítenie együttese energiáit, ha vállalt népművelői feladatát eredményesebben akarja teljesíteni. Hol a közönség mostanában? Azt hihetnénk: a fővárosi teátrumok szervezeti átalakulása, személyi átszervezése idején a közönség megvonta támogatását az együttesektől. A valóság azonban az, hogy Pesten soha ennyien nem jártak színházba. A televízió elveszítette kezdeti varázsát, általánosan nőtt a művelődési igény, de — a másik oldalon — nagyon kevés a férőhely. Esténként mintegy hétezer jegy az összes drámai színházba a kétmilliós fővárosban — természetesen telt házakat eredményez még a kevésbé sikeres daraboknál is, és mesterséges hiányt kelt. Nem szabad, hogy a látogatottsági statisztika megtévesszen bennünket. A Fővárosi Tanácsnak és a Kulturális Minisztériumnak tovább kell folytatniok azt az átszervező és felfrissítő intézkedéssorozatot, amellyel évek pangása után megindították a pesti színházakban az erjedés és tisztulás folyamatát. A színházaknak pedig arra kellene törekedniök, hogy értékes előadásokkal teljesítsék művelődéspolitikai feladatukat, a megnövekedett felelősség tudatában. Ha így lesz, elmondhatjuk: van jövőjük a pesti színházaknak. Mégpedig az elkövetkezendő kedvező sors értelmében.