Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - A címlapon: Horváth László térplasztikája a Thermal Hotel uszodájában Csigó László felvétele

Örkény István: Pisti a vérzivatarban Zoltán olyan „csapatot" szervezett idősebb és fiatal művészekből, amely a nagy színész-egyéniségekkel és — ha szükséges — a látványossággal is vonzóvá tette a körúti és a Váci utcai színházat. Nemes célt szolgált: világirodalmi és világszínházi kitekintést nyújtott értékes drámai művekkel, és égetően aktuális kérdésekhez szólt hozzá. Az elmúlt évadban is: Csurka István Házmestersiratójának, Gombrovicz Operettjének, Bereményi Géza Légköb'néterének és Örkény István Pisti a vérzivatarban című drámájának bemutatásával. Mintha a klasszikusokat e színháznál sújtó „átok" is enyhült volna; a Minden jó, ha vége jó hosszú évek óta a legjobb produkciója e nemben a Vígszínháznak. A kérdés most csupán az, hogy az új igazgató, Horvai István, aki nyilatkozatai szerint a nemes hagyományok ápolásában követni kívánja Várkonyi Zoltánt — hogyan tudja programját valóra váltani. A Madách Színház merőben más eszközökkel kamatoztatja kedvelt színészi egyéniségek teremtette népszerűségét. Hagyományos, nagy mesterségbeli tudásra valló előadásokat hoz létre. Minden és mindenki a helyén van, a színházban és a színpadon megnyugtató rend uralkodik, kellemesen szórakozik a néző — csak a megragadó élmény hiányzik. Az a többlet, amely az alkalmi élvezeten túl maradandó emléket hagy. Az évad végén átalakítás miatt bezárt kamaraszínházban a lehetetlen körülmények között tartott bemutatókat nem is számítva: a nagyszínházi premierek (Szakonyi: A hatodik napon, Shaw: Pygmalion, Molnár Ferenc: Doktor úr) sem nevezhetők éppenséggel színházi revelációknak. Csak Polgár András Kettős helyszínében csillan fel egyfajta elkötelezettség a mai gondok iránt, de itt a megírás színvonala többszörösen is megkérdőjelezi a produkció értékeit. Ádám Ottó a problémáflan színház híve. A látogatottság, és a kultúrpolitikai irányítás engedékenysége látszólag őt igazolja. De aki a Madách Színház társulatában rejlő értékeket számba veszi, kénytelen föltenni a kérdést: nem vállalhatna-e nagyobb művelődéspolitikai és művészi elkötelezettséget? Még akkor is, ha történetesen tudjuk, hogy a jövő évek — a kamaraszínház nélkül — még nehezebbek lesznek az elmúltaknál. A nemzet színháza-e a Nemzeti? Könnyebb arra a kérdésre válaszolni, hogy mi nem feladata immár a Nemzeti Színháznak, mint arra: milyen a jó Nemzeti Színház a XX. század harmadik harmadában, a szocializmust építő társadalom körülményei között ? Nem feladata immár a Nemzetinek, hogy a klasszikus játékhagyományokat őrizze, hogy díjjal koszorúzott szerzők, „közéleti kitűnőségek" alkalmi műveinek színpadot adjon, hogy eleven színészmúzeumot létesítsen. Nem feladata, hogy példa legyen a többi színház előtt, hogy kisajátítsa a klasszikus repertoárt. Viszont feladata, hogy a jó hagyományokra építve korszerű, a mához szóló repertoárt és érvényes, mai játékstílust alakítson ki, hogy minél több erre érdemes mai magyar szerzőt játszszon, hogy kiváló színészeket egyesítsen társulatában, hogy a társadalmi mondandó és az elkötelezett fórum-építés tekintetében a többi színháznak jó példával szolgáljon, hogy a klasszikus repertoár legjobb magyar és világirodalmi alkotásait időről időre felújítsa és műsorán tartsa. Mindebből a Nemzeti Színház vajmi keveset valósított meg az elmúlt években. Álmos, unalmas színház lett, ahol minden jószándék ellenére egy-egy évadban csak percekkel mérhető időre lehetett odafigyelni arra, ami a színpadon történik. Annál élénkebb figyelem kísérte a személyi változásokat, amelyek az elmúlt évadban fokozott sebességgel követték egymást. Most azonban mintha nyugalmi helyzetbe került volna a társulat. Érdemes tehát feltenni a kérdést: mit várhatunk az átszervezett együttestől? A két új főrendező első évadjában főként Székely Gábor Büchner-rendezése (Danton halála) és Zsámbéki Gábor Wesker-bemutatója (A konyha) biztató. Mindkettőt átgondolt drámaértelmezés, korszerű játékstílus és napjaink emberéhez szóló mondandó jellemzi. Ha az új igazgató ezzel az igényességgel és ebben a szellemben tud tovább munkálkodni: reménykedhetünk a Nemzeti „feltámadásában". Csakhogy ehhez a társulat további átszervezése szükséges. Pillanatnyilag nem is az a legnagyobb gond, hogyan kovácsolódik együttessé a színház régi gárdája a Szolnokról és Kaposvárról jött színészekkel, hanem az, hogy Sziládi János irányításával miként jut feladathoz, méghozzá a Nemzetihez méltó feladathoz minden erre érdemes színművész. Ezt a nehézséget eddig a nagylétszámú színdarabok bemutatásával igyekeztek áthidalni. És a Fővárosi Művelődési Házban tartott premierrel, Ruzante Csapodár madárkájával. Ez utóbbi azonban, Szőke István rendezésében, széteső, stílustalan és hatástalan produkció volt. A nagy létszámú drámák csak átmeneti megoldással szolgálnak a foglalkoztatáshoz, a Fővárosi Művelődési Ház pedig csupán szükséges rossz a második játszóhely megteremtése tekintetében. Jóllehet, főként szervezeti kérdésnek látszik: amíg el nem készül a Katona József Színház felújítása, amíg az együttes évi nyolc—tíz bemutatóval nem adhat számot igazi képességeiről, addig az új művészi vezetés mérlegét nem lehet reálisan megvonni. Addig csak biztató kezdetekről beszélhetünk. Népszínház-e a Népszínház? Amikor 1978 februárjában a Várszínház megnyitásával s a Huszonötödik Színház és a Déryné Színház egyesítésével megindult az új Népszínház „teljes üzeme", az alkalmi jósok két táborra szakadtak. Voltak, akik fényes sikert jövendöltek az új intézménynek, voltak, akik borúlá-2