Budapest, 1979. (17. évfolyam)

8. szám augusztus - Lengyel Dénes: Elek apó

Mozaik a főváros múltjából Dunai átkelés az 1840-es években A Lánchíd építése előtt állandóan emlegették a főváros lakói a dunai átkelés okozta kellemetlenségeket. Különösen tél végén, a hajóhíd összeszerelése előtt sokasodtak meg a panaszok. Ha szétszedték a hajóhidat, a hídbérlőnek kellett gondoskodnia arról, hogy csónakokon, dereglyéken szállítsák át az utasokat az egyik partról a másikra. Csakhogy ez a bérlőnek nem jelentett elég nagy jövedelmet, ezért rendszerint nem vásárolt és nem bérelt elegendő szállítóeszközt. Az utasok nagy száma miatt néha hat személyt is összezsúfoltak egy deszkára; s a jól öltözött urakat, asszonyokat a nyersbőrt, borjút, ecetet és egyéb „illatos" árut szállítók közé ültették. A nehézségeket fokozta az is, hogy a révészek többsége szőlőtulajdonos is volt, így aztán tavaszszal otthagyták a révet, hogy kitakarhassák tőkéiket. Képzett evezős pedig alig akadt. A gőzösök viszont, a hídbérlőkkel kötött egyezmény szerint, nem szállíthattak át embereket a Dunán. Az újságok és a város polgárai állandóan tettek javaslatokat az átkelés megjavítása érdekében, de eredményt nem értek el. Javasolták például, hogy a szállítást bízzák a megyére vagy a katonaságra, hogy mindig álljon készenlétben legalább négy dereglye és két tucat csónak; hogy világítsák ki az átkelőhelyeket; hogy a ladikhoz levezető hidakat lássák el erős oldalkorláttal stb. Az átkelés nehézségeire lássunk két példát, két különböző évből. 1841-ben, a Vág jegének késői zajlása miatt, a már összeállított hajóhidat szét kellett bontani. A március 19-én tartott József-napi vásár alkalmából csak két dereglye és tíz ladik állt a vásárra igyekvő sokaság rendelkezésére. Emiatt a magas Duna-partról a dereglyéhez levezető hídon a tömeg összetorlódott, s a híd a nagy súly alatt beszakadt. Sokan zuhantak a folyóba, és sokan törték össze kezüket, lábukat. Haláleset szerencsére nem történt, de számos összefagyott embert és sebesültet kellett kórházba szállítani. 1845-ben nagyon későn, április 3-án fogtak hozzá a hajóhíd összeszereléséhez. A víz ekkor már olyan magas és olyan sebesfolyású volt, hogy a hajók egy részét elsodorta. A Herkules gőzös csak délutánra tudta őket visszaszállítani, akkor újból munkához láttak. Este 6 órakor újabb baj történt: egy komáromi tutaj csapódott a budai oldal hajóihoz, és közülük tizenegyet magával ragadott a rajtuk levő 30 napszámossal együtt. Az összeütközésnél egy öreg munkás a vízbe esett és belefulladt. A tizenegy hajót a Herkules újból visszahozta, de a hídbérlő nem akart többet kockáztatni, és csak sokkal később, az ár levonulása után, szereltette össze a hidat. Erre különben az is kényszerítette, hogy néhány horgony a Duna fenekére süllyedt, ezeket csak a víz leapadása után tudták kihalászni, póthorgony pedig nem akadt az egész városban. Az első folytatásos újságregény A reggeli napilapok olvasói a felszabadulásig minden számban olvashattak folytatásokban közölt regényeket. Ezt a szokást nálunk a Budapesti Hírlap honosította meg 1845-ben, amikor közölni kezdte a kor ünnepelt regényírójának, Jósika Miklósnak Akarat és hajlam című munkáját. A korabeli szépirodalmi folyóiratok, az úgynevezett divatlapok féltek, hogy regénykedvelö előfizetőik egy része átpártol emiatt az újságokhoz. Ezért megtámadták a kezdeményezést, sőt Jósikának szemére vetették, hogy munkáját „nyerészkedőknek" adja el. Mintha a könyvkiadó nem azért venné meg a kéziratot, hogy haszna legyen belőle — jegyezte meg a Budapesti Hírlap egyik munkatársa. Finn színésznő vendégjátéka A múlt század hetvenes éveiben Finnországban egy műkedvelő előadáson felfigyeltek egy parasztlány, Ida Aalberg tehetségére. Taníttatták, majd szerződtették a helsinki színházhoz. Hosszú ideig csak kis szerepeket játszott, 1878-ban azonban megkapta Boriska szerepét Tóth Ede A fo'u rossza című népszínművében, amelyet Anton Frederik Jalava fordított le finnre. Aalberg ezzel az alakításával egyszerre az élvonalba került, a finn közönség kedvence lett. 1880 szeptemberében, amikor a művésznő Budapestre látogatott, a Népszínház igazgatósága felkérte, hogy játssza el nálunk is azt a szerepet, amellyel első nagy sikerét aratta. A budapesti közönség eleinte hideg udvariassággal fogadta az előadást, de a vendég hamarosan meghódította a szíveket. A rokonnyelv idegenszerű szavait ugyan nem értették, de Aalberg temperamentuma, arcjátéka, mozdulatai annál érthetőbbek voltak. Olyan tűzrőlpattant Boriska volt — ahogyan a korabeli kritikus írta —, „mint magyar lány még sohasem". A finn művésznő három estén lépett fel, s a közönsép mindegyik alkalommal zsúfolásig megtöltötte a Népszínház nézőterét. Semsey Andor 100 000 forintos pályadíja A Magyar Tudományos Akadémiának egészen napjainkig nem állt rendelkezésére olyan pénzforrás, amellyel hathatósan támogathatta volna a magyar tudományt. így például a múlt század nyolcvanas éveiben szerettek volna megíratni olyan alapvető műveket, amelyek a művelt nagyközönség részére közérthetően és magas színvonalon összefoglalják egy-egy tudományág eredményeit. Ezt a tervet Eötvös Loránd, az akkori elnök 1889-ben ismertette Semsey Andorral, az Akadémia egyik tiszteleti tagjával, ugyanakkor elpanaszolta neki az anyagi nehézségeket. Semsey, a kitűnő mineralógus fiatal korában nehéz anyagi körülmények között élt. 1866-ban örökölt ugyan egy Balmazújváros mellett fekvő nagy földbirtokot, de annyi adóssággal megterhelve, hogy az megközelítette a birtok értékét. Ügyvédjének tanácsára a földet bérbe adta; a jövedelemből magának csak 1500 forintot tartott meg, a többit törlesztésre fordította. Kis szobában lakott, ócska ruhákat hordott, társaságba nem járt; egyedül könyvekre költött. „Ez a legjobb társaság" — mondogatta. Évek múltán birtoka végre tehermentes lett, s évi 40 000 forintot jövedelmezett. Semsey azonban nem változtatott puritán életmódján, csak könyvekre költött még többet. Pénzét tudományos célok támogatására fordította. Az ő áldozatkészségéből jelent meg például Herman Ottó két könyve, a halászatról és a madarakról. Mikor meghallotta Eötvös panaszát, hirtelen elhatározással még aznap délután az akadémiai közgyűlés tudomására hozta, hogy 100 000 forintos alapítványt létesít. Ennek összegéből írasson meg az Akadémia tíz könyvet, a következő tárgykörökből: magyar nyelvtan, a magyar irodalom története; Magyarország történelme, archeológiája, földrajza, közgazdasága, ásványtana, növény- és állatvilága, földtörténete. Egy-egy mű terjedelme 70—150 ív. A művek megírására pályázatot kell kitűzni, ennek szabályait állapítsa meg az Akadémia. A díj egyenként 10—10 000 forint legyen. A határidő 1895. szeptember 30. Az Akadémia felkészülten várta a pályázat eredményét, a bírálatra bizottságokat szerveztek, ám — nagy meglepetésre — egyetlen pályamunka sem érkezett be. Ez bizonyos mértékig érthető, hiszen egyetlen pályázó sem lehetett biztos a sikerben; bizonytalanra pedig ki vállalkozik százíves munka megírására? A többször meghosszabbított pályázatból 1907-ben csupán az irodalomtörténeti és ásványtani jutalmat adták ki, Pintér Jenőnek, illetve Krenner Józsefnek. Semsey ezután úgy rendelkezett, hogy alapítványa kamataiból egyéb tudományos feladatokat támogassanak. A kamatokat 1913-ban a szótárbizottság kapta meg. Semsey 1923-ban, 90 éves korában halt meg. A tudományt egész élete során támogatta. Tudományos gyűjtemények beszerzésére, fiatal tudósok segítésére, külföldi tanulmányutakra több mint kétmillió aranykoronát áldozott. Vértesy Miklós CONTENTS New principles of housebuilding in the capital • Dr. Pál Pongrácz, Municipal Chief Archicect 1 — 3 Sculptor Tibor Vilt on somé buildings of Budapest 4 — 7 Kiskunhalas-—this month's town in our series on the urbanization of country towns • Ervin Tamás 8—11 What has no room in the city • István Lázár 12-14 The pop-concert in the Tabán district of Buda • János Kőbányai 15 — 17 On the Pestszentlőrinc estate of Miklós Szemere the ill-reputed gambler and racehorse owner • Dr. Péter Búza 18 — 21 The faith and authenticity of Lajos Mesterházi ; Part II. • Balázs Vargha 22-23 Homage to the poor—on painter János Nagy Balogh • József Vadas—István Petrás 24—27 A debate on city self-governing • Dr. József Szaniszló 28-30 On one-time excursion spots • Péter Barkoczi 31-33 The thousand pine-trees of Királyerdő • Antal Csorna 34 — 35 On the lOOth anniversary of the birth of Elek Benedek, the great Hungárián story-teller • Dénes Lengyel 36—38 On Wilhelm Kummer, a Germán worker poet of Budapest • Márta Nyilas 40 — 41 Front cover: On Margaret Island (photo by Zsolt Szabóki) Back cover: The artist's mother, by János Nagy Balogh (Photos: Alfréd Schiller) 39