Budapest, 1979. (17. évfolyam)

8. szám augusztus - Lengyel Dénes: Elek apó

lója volt. Ahogy meséiben a kiskondás, az özvegyasszony fia vagy János szolga győzedelmeskedik sok kaland után, úgy a pesti életben is a szegények, az elnyomottak pártján áll. Személyes kapcsolatai, megfigyelései mindig ugyanazt a célt szolgálják: segíteni szóval, írással, tettel azokon, akik erre rászorulnak. Egy alkalommal Benedek Elek a Kecskeméti utcában Vajda Jánossal találkozik. A Pallas nyomda előtt elbúcsúznának, de a költő vaskarja nem engedi el, a Múzeumkertbe vezeti az ifjú képviselőt, és elpanaszolja neki sok sérelmét, majd hirtelenváratlan azt mondja: „— Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek a Vajda Jánosnak nyugodalmas életet kellene biztosítani; hogy akkor az a Vajda János nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: írj, amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat írnék!" Sokszor megkerülik a Múzeum épületét, míg a tenger sok panasznak, vádaskodásnak vége szakad, s Benedek Elek megígéri, hogy kegydíjat szerez az ország nagy költőjének. Sikerül is 1200 forintos kegydíjat kijárnia. A kritikusok gyakran szemére vetették Benedek Eleknek, hogy írásai idillikusak, hogy amit a gyerekekről, a nevelésről írt, túlságosan eszményített. Annak bizonyítására, hogy mindez felületes megállapítás, vegyünk szemügyre néhány motívumot írásaiból. Bakó Bertalan osztálytanácsos, az Egy szalmaözvegy leveleinek hőse hat gyereket nevel, éppen, mint az író. Egyszer a Lukács-fürdőbe akarja elvinni őket, de nem férnek fel a lóvasútra. Amikor hosszú várakozás után egy félig üres kocsi közeledik, arra feltolakodnak. No, de a fürdőben kiderül: nincs gyermekuszoda! Ezért aztán a lánygyerekeket csak a közbelépő Póli néni segítségével lehet bevinni a női fürdőbe. Máskor az Erzsébet (Engels) térre megy Bakó úr a hat gyerekkel. Végre szabad levegő, tér, elő a labdát! „Az én gyerekeim is nekiiramodtak, mohón élvezték a szabadságot. Szegény rabmadárkák. Sőt, nem tudom már, a Berci vagy a Bandi zsebéből-e, egy gumilabda is kipattant, s hajrá, megkezdődött a labdázás. Az ám, de egy szempillantásig sem tartott az örömük, mert jött a csősz egy vastag pálcával, s keményen megriogatta báránykáimat. — Hé! Hé! itt nem szabad labdázni. — Miért nem? — kérdeztem én. — Mert — aszondja — a polgármester úr parancsolja. Mondom én : — Tiszteltetem a polgármester urat. Mondá ő: — Köszönöm, megmondom. Amiből láthatod, hogy az öreg nem szűkölködik jó humorban, de mit ért ez nekem, ha azt kellett tapasztalnom, hogy itt, Isten szabad ege alatt is rabok a gyermekek. Hiszen ez egy gyermekirtó város!" És a proletárgyerekek élete? A millenniumi ünnepségek légkörében Benedek Elek felháborodottan ír azokról a vékonyruhás gyerekekről, akik napról napra újságot árulnak az utcán. „Gyermekek kiabálják, gyermekek kínálják a nagyváros rejtelmeit, minden szennyét, mocskát a felnőtteknek, s mert be nem dughatjuk a velünk sétáló gyermekeink fülét, hallják ők is, hogy megöltek egy lányt, egy rossz lányt a Csengery utcában ... Ha én most azt mondanám: uraim, újságkiadó urak, önök valóságos szabadalmazott megrontói a közerkölcsnek, s ebben a munkájukban a gyorslábú gyermekeket használják eszközül, egyszerűen a szemem közé nevetnének ... A gyermekekről beszél ön? Tudja, hogy mi ezeknek a gyermekeknek kenyeret adunk? Hogy egy gyermek esténként megkeres 20—30 krajcárt, sőt, az élelmesebb egy forintot is!" A dunna című írásában az elöregedett cselédről ír, akit senki se akar felfogadni, s akire szomorú vég vár. A Katalin olyan lányregény, amelynek hősnője nem megy férjhez, életét feláldozza testvéreiért — a téma a család fehérneművarrónőjének elbeszéléséből származik. Szeretettel és megértéssel ábrázolja a szegények életét, haraggal, elkeseredéssel támadja azokat, akik mások szegénységéből jól élnek. Bölcső és koporsó című cikkében szembeállítja egymással a két világot. Az egyik az országgyűlési képviselők korrupt világa, amelyet a Népszava újságírója leleplezett, ezért aztán a tisztelt Ház sajtópert indított ellene: „Hát igen, a Népszavát a Ház kiszolgáltatta az ügyészségnek. Akár elítélik, akár nem: a lelkeket megmérgezte már régen a gyanú, a bizalmatlanság, s ezt egy szegény ördög becsukatásával kiirtani nem lehet. Imé, ugyanazon a napon, mikor ötven főnyi összeférhetetlen képviselő miatt az egész parlament az ügyészséghez fordul a maga igazáért, kétezer munkanélküli gyülekezik össze a Víg utcában, s kér munkát és kenyeret. Ki nem ütődik meg a véletlen ez összetalálkozásán? Ugyanazon a napon, melyen Rakovszky képviselő úr statisztikát állít össze, mely szerint 90 képviselő összesen 270 állásban osztozkodik, ugyanazon a napon kétezer éhező ember kér munkát és kenyeret az ő Víg utcai rögtönzött parlamentjében, ahol természetesen a rendőrség buzgón vigyáz arra, nehogy valamelyik elkeseredett ember oly szörnyű igazságot mondjon, minőket Rakovszky képviselő úr mondott az ország házában!" Az ország háza! Amikor a Parlament hatalmas, fényűző épülete elkészült, Benedek Elek Fenn az ernyő, nincsen kas címmel cikket írt, s ebben elítélte a szegény ország képviselőinek mérhetetlen pazarlását. És milyen stílusban ítélte el! Gúny és irónia váltakozik ebben a cikkben, amelyben rámutat, hogy a magyar urak olyan parlamentet akartak építeni, „amilyen több nincs kerek e világon". A magyarnak a számolás nem erős oldala, ezért aztán tíz év helyett húsz évig tartott az építkezés. No, de ezalatt a költség is megnőtt, 14 millió korona helyett 34 millióba került. Benedek Elek ezt írja erről: „Húsz millió! Mit lehetett volna ezen a pénzen teremteni ebben a koldus országban! Hány ezer embert lehetett volna itt marasztalni, annak itt munkát s kenyeret adni a hazában! Hány ezer iskolát építeni! Hány ezer embernek földet adni! Hány ezer tisztviselőnek tanítónak a fizetését megjavítani!" A harcos újságíró így fejezi be cikkét: „Mit mondtak az idegenek, akik látták a mi parlamenti palotánkat? Hogy az aránytalan a mi viszonyainkhoz? Ezt mondták itt, nekünk. Otthon egyebet mondanak. Azt mondják: bolondok házába való ország ez a Magyarország!" A kapitalista főváros erkölcseiről sokszor szól az író, újságcikkei közül kiemelkedik a Budapest levegője című. (Az idézett írások újabban Balogh Edgár válogatásában jelentek meg, a kötet címe: Halljátok, emberek?) „A mi egyetemünkön tanulnak valamit fiaink, de sem testi, sem lelki nevelődésben részük nincs. A módosabb ifjak kerülik az egyetemet, a szegények nemkülönben. Amazok, mert nincs szükségük a tudományra, mivelhogy anélkül is lehet boldogulni ebben az országban; emezek, mert nincs idejük a tanulásra. Tanítanak, mielőtt tudnának, irodákban körmölnek, hogy éhen ne haljanak, s akik sem ezt, sem azt nem tehetik — rendszerint elzüllenek. Ha az egyetemre tóduló ifjak felerészéből egész ember válhatnék, még meg is lehetnénk elégedve." Maga az író sohasem szokta meg Budapest levegőjét. Jövevény maradt a fővárosban, szinte pályája kezdetétől fogva kétlaki életet élt: tavasztól késő őszig Kisbaconban tartózkodott, csak a téli hónapokat töltötte pesti lakásában. Amikor pedig döntenie kellett, mert a trianoni békeszerződés a székelyföldet Romániához csatolta, nem habozott, hazautazott Kisbaconba, vállalta a kisebbségi sorsot, hogy része lehessen az erdélyi irodalom művelésében. Magyarországi olvasóitól a Székely népballadák előszavában búcsúzott el: „Bokrétát kötöttem a székely népballadaköltészet legszebb virágaiból, szeretettel nyújtom át nektek, magyar testvérek. Aki ezt a bokrétát kötötte, e virágok egy részét maga gyűjtögette ifjúkorában, s kebelébe rejtve hozta fel a székely havasok közül az anyaország szivébe. E néhány szál virággal indult „hódító" útjára a tizenhét éves gyermekifjú, s megfutván negyven esztendőnél hosszabb írói pályáját, a szülőhazájába tán örökidőre visszatérő öreg ember e bokrétával búcsúzik tőletek." Búcsút vett a magyarországi olvasótól, de újra meg újra visszatért hozzá, mégpedig erdélyi író-,,fiai", Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Nyírő József, Bartalis János társaságában. A Bérkocsis utcai lakás az erdélyi írók magyarországi otthona lett, néhányan egy-két napig, Tamási Áron hónapokig vendégeskedett itt. Az író igazi otthona, a kisbaconi ház ma emlékmúzeum. Kiállítása Benedek Elek szép és küzdelmes pályafutását, életművét mutatja be. Erdélyi és magyarországi látogatóinak száma évről évre növekszik, és 1979-ben bizonyára csúcsforgalmat ér el, mert ekkor ünnepeljük az író születésének százhuszadik, halálának ötvenedik évfordulóját. 38