Budapest, 1979. (17. évfolyam)

8. szám augusztus - Barkoczi Péter: Régi kirándulóhelyek krónikája

BARKOCZI PETER Régi kirándulóhelyek krónikája Amikor még Budán szőlőskertek voltak Budavára nyugati bástyáiról — a mai Tóth Árpád sétányról — körülnézve, még száz évvel ezelőtt is szőlőskertek végtelen sorát látta a szemlélő a látóhatárt lezáró hegyoldalakon. A földszintes házsorok alig érték el a lejtőket, az erdőségek pedig csak a gerinceken túl kezdődtek. A közeli Gellérthegy még kopár volt, s a távolabbi, árnyat adó kirándulóhelyeket fáradságos és körülményes volt megközelíteni. Ám tavasztól őszig már a múltban is mindenki a szabadba vágyott, s magában a városban is az első verőfényes napon a járdára kerültek a kávéházi „kertek" addig pincében őrzött leánderei. Vegyük sorra a hajdani Pest-Buda, majd az egyesített főváros népének kedvelt kirándulóhelyeit. Budán a Zugliget volt a legkedveltebb. A túlsúlyban levő német ajkúak még Sauwinkelnek hívták a Disznófő-forrásról (Sau= disznó), majd az első hang lekopván, a magyarosodó város az Auwinkelt, szó szerinti fordítással, Zugligetnek nevezte el. Sok-sok ezren keresték fel vasár- és ünnepnapokon, annak ellenére, hogy elég körülményes volt odajutni. Az út a mostani Szilágyi Erzsébet fasor melletti temető mentén vezetett, s az első cél a Hunyad-orom alatti Laszkovszki ma-Gellérthegyi népünnepély jor volt. Eljöttek eddig a bérkocsik, majd a budai hídfőtől induló társaskocsi is; később, két krajcárért a lóvasút. Itt volt a végállomása az 1896 óta a Deák tértől idáig közlekedő villamosnak is. Itt kezdődött az erdő, s benne a kor pest-budai polgárának kedvenc ételeit, a sült és rántott csirkét kínáló kocsmák. Ilyen volt az „Isten szeme", amelynek vendégszobájából, mint azt ma emléktábla jelzi, vitték fogságba Kossuth Lajost. Lejjebb a Disznófő forrása csorgott. A fölé emelt (ma helyreállított) kis épületről írta Hazucha Ferenc újdondász a hajdani Divatlapba: „Az emelt kis épület ízléstelen és tökéletesen pincegádorhoz hasonlít.'''' A völgyi út akkor az épületként ma is fennálló Fácán üdülőhöz vezetett, melynek szép, oszlopos homlokzata mögött még századunk elején is lehetett nyaralószobát bérelni. Virágos parkjában vendéglő működött. A megmagyarosodó budai hegyvidék egyik kedves, ma már nem látható emléke volt egy pad a Virányos lejtőjén, amely ilyen felirattal invitálta a kirándulókat: Fáradt vándor setz' dich nieder, Pihentesd meg deine Glieder. Müder Wand'rer leülhetsz, Hier ein wenig pihenhetsz. AHűvösvölgy még nem számított népszerű kirándulóhelynek. Túl messze volt, csak a Lipótmezőig lehetett ide kocsin vagy gyalog a Hidegkúti országúton eljutni. Az erdő a múlt század közepén épült „tébolyda" előtt kezdődött, az Ördögárok felé pedig részben a katonai lövölde zárta el az utat. Sokan keresték fel a hosszú ideig megmaradt Holzspach-féle üdülőt. Hegyi ösvényen vagy a budakeszi országúton lehetett megközelíteni a hajdan oly monumentális pálos kolostor ma már alig azonosítható romjait. A Hárs-hegy alján, körülbelül az Úttörővasút Ságvári állomásánál állott a Szép Juhászné vendéglő. Nagy bálterme híres tánchely volt. A fiatal felesége halála után magányba vonult biedermeier festő, a Bál után művésze, Borsos József bérelte egy ideig. A Szabadság-hegy a hajdani Sváb-hegy nevet a közhit ellenére nem onnan kapta, hogy itt táborozott a Buda vára felszabadításában részt vevő sváb sereg. Voltaképpen csak alig másfél száz éve kezdett a Sváb-hegy elnevezés divatba jönni. A Honművész egyik 1833. évi száma így igazít útba, a Sváb-hegyre: „Pestrőlkocsin háromnegyed óra alatt, jó szekér úton, szőlők és erdőségek között juthat a nép.'" 1874-ben, amikor megindult a Fogaskerekű, megkezdődött ezen a területen a telekspekuláció és az építkezési láz. Megépült a Szabadság-hegy állomásnál a Nagyszálló, ahonnan csak pár perces kapaszkodó a Széchenyikilátó, melynek Ybl Miklós ter-A Városligetben