Budapest, 1979. (17. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Mesterházi Lajos hite és hitele I.

Csigó László felvétele Irodalmi városképek VARGHA BALÁZS Mesterházi Lajos hite és hitele I. „Derűs, realista pesszimizmus" Több, mint tíz év óta írom az irodalmi városképeket. De arról az íróról, akinek regényei, elbeszélései leggazdagabban tárták fel Pestnek és a pestieknek e századi sorsát — nem írhattam. A főszerkesztő nem engedte meg. A tilalom érvénye megszakadt, mindenki fájdalmára, aki becsülte, szerette Mesterházi Lajost. Akik olvassák, hallják, látják írásait, újat már nem kaphatnak tőle. Az olvasók, nézők serege nem tudhatta, amit mi, barátai bámulva és aggódva figyeltünk: szellemének hősi tusáját a könyörtelenül elhatalmasodó betegséggel. Hogy írói vitalitása egyre csak nőtt, testi erejének fogytával. Hogy az elkerülhetetlennel szembenézve is még kacagni és kacagtatni tudott, megírva és képernyőre vive a Zebegényiek képtelenségében is valóságos történetét. Nem az utolsó hónapokban ébredt tudatára ennek a viadalnak. Régen megírta már, hogyan kellett kiegyeznie a betegséggel. „Tizenhét éves koromban, nyári vakáción,\ egy viharos-életveszélyes-szerelmes balatoni evezés után nem tudtam többé kinyújtani a jobb kezem ujjait. Pár nap múlva nem tudtam föltartani a karomat. Megállapították, hogy progresszív izomsorvadásom van. Abba kellett hagynom a sportolást, le kellett mondanom az őszi kardversenyekről, ki kellett lépnem a bajnokjelölt iskolai sportkörből, kezelésekre kellett járnom, töltenem az időt — tudtam jól — hiába. Egy nap sorvadni kezd a láb, botladozó lesz a járás, rogyadozó a térd, elesem, és nem tudok fölállni, tolókocsiba kerülök, a betegség bekúszik a bordaközi izmokba ..." Amikor ezt írta, még virgonc erőben volt. Autót vezetett; tanúskodhatom, hogy kiválóan. Az elkerülhetetlen számvetés akkor így hangzott: „Ha békén meghagyják nekem az életnek a folyami középszakaszát, a munka csöndes állandó sodrának nyarát és ősz elejét, úgy — ma már elmondhatom — kiegyeztem a Bennem Pusztítóval." (Katonai babérjaim) Megadatott ez a termékeny időszak, az életmű kiteljesedése. Alkotó ereje nem hagyta el annak a középszakasznak, annak a napfényes ősznek elmúltával sem. De újra olvasva elbeszéléseinek, regényeinek egyegy — halálfélelemmel vívódó — jelenetét, meg kell értenünk, hogy ezeknek nem orvosi szakkönyv volt a forrása. Kölcsön adta a maga halálfélelmét irodalmi alakjainak. Ahogy a „derűs, realista pesszimizmus"-t is rátestálta egy novella hősére; pedig ezt is saját használatra ötvözte össze ilyen kemény, hármas paradoxonná. Ebben a címben pedig a realista nemcsak azt jelenti, hogy a valósággal számoló, hanem azt is: a valóságot tudományos hitelességgel és szenvedéllyel boncoló. Ars poetica módján is megírta ezt regényének, a Négylábú kutyának első lapjain: „Tudom, kényelmetlen, ha egy író aprólékosan pontos; mert az olvasónak is könnyebb a megszokott dolgokhoz, a világos, egyszerű előítéletekhez hamisítani az igazságot, és így a jól kijárt asszociációk sima pályáin közlekedni. De — majd megtanulják ebből a könyvből, hogy miért — én igaz vallomást akarok tenni . . . Nem, nem, nyájas olvasóm, az írás vérre megy. És majd rájössz — remélem, rájössz egyszer: az olvasás is!" Mi maradt a romok alatt? Első elbeszélése, a Szép, szárnyas ajtó egy elegánsan nyomorúságos társbérlet félszeg lakóit mutatta be, a relatív béke korszakában, 1937-ben. A szárnyas ajtó — ha nem is ugyanaz — még egyszer feltűnik: a Férfikor című regényben, mégpedig a levegőben lebegve: „Az ember sírással kezdi az életet. Valahogy az újszülött sírása görcsölt bennünk is; ahogy az ő szemét a világ durva fénye, úgy kínzott a látvány: hogy nincs a házakon ablak, hogy 22