Budapest, 1979. (17. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Mesterházi Lajos hite és hitele I.

nincs a tetőkön cserép, félbevágott szobákat látunk négy emelet hosszán, zuhanni készülő zongorát, szárnyas ajtókat a semmibe." Mesterházi egész életműve — talán csak az egy Prometheusz-rejtélyt, ezt az áttételesen aktuális regényt kivéve — önéletrajz és történelem. Amit személyesen nem tapasztalt meg, azt is restaurátori gondossággal építi föl, hitelesítő motívumok százait, ezreit építve bele regények, kisregények, novellák, drámák nagy teherbírású szerkezetébe. Mi mindent temettek be a város romjai szószerint és képletesen, erről tanúskodik a most lezárult életműnek tekintélyes része. Ebből néhány fontos elbeszélés még a fölszabadulás előtt, jelen időben szól, a többi elemző emlékezés. S együtt: képeskönyv, amelyet leginkább Goya valamelyik rémsorozatának stílusában képzelhet el az ember. A Roosevelt térnek azon a sarkán, amelyen az a mostanában sokat emlegetett csúf zöld irodaépület terpeszkedik, egy harmonikus formájú klasszicista palota állt: a rendőr-főkapitányság egykor szintén sokat emlegetett épülete. Ez a ház és környéke lett a színtere egy 1942-ben írt elbeszélésnek, Madár Lajos bűntényének. „A főkapitányság a város egyik legszebb terén állt. Bankok, minisztériumok, előkelő tudományos intézetek palotái közt nem hatott kellemetlenül nemesen egyszerű, történelmi nevezetességű homlokzata. Feldíszített erkélyén ünnepélyes alkalmakkor a város urai szoktak gyönyörködni a rendőrzenekar hangjaira elvonuló legénység diszmenetében . .. Az épület mellékutcai sora ... kissé ijesztő volt. Már maga az utca is: füstös, dohos, a tér világa után komor éjszaka. Az ég a szűken összehajló házak között, nyári verőfényben is olyan, mint a nedves mosogatórongy. Annyira keskeny volt az utca, hogy a tolonckocsi néha negyedóráig kínlódott, míg megfordult. Előrehátra tolatott, mint egy sötét folyosó sikamlós szemetében megfeneklett svábbogár." Itt, a főkapitányság mellett megy el naponta Madár Lajos, a feddhetetlen életű, törvény- és feljebbvaló tisztelő folyószámlavezető. Aki a novella végén ólmosbunkóval üti le a főkapitányság előtt silbakoló őrszemet. Azoknak az éveknek az esztétikájában nagy volt a becsülete az acte gratiut-nek, a váratlan, indokolatlan, vad cselekvésnek, amit André Gide hozott divatba. A pályakezdő Mesterházi nem divatból hódol itt a divatnak. Gide l'art pour l'art anarchizmusát eltéríti, ha nem fordítja is visszájára. Madár Lajos nem partizán, csak egy neurotikus fantaszta. Tettéből mégis az a híradás szól: 1942-ben megértek arra az idők, hogy tisztes honpolgárok is ólmosbunkót forgassanak. Forradalmat kiáltott mindenki, aki akkor valakit fejbe vágott—hacsak képletes szellemi bunkóval is. De hogy hányféle nagy, szent forradalmat szolgáltak vagy véltek szolgálni harcias ifjak, ma már összeszámolni se lehetne. Mesterházinak nemcsak arcvonásai emlékeztettek Voltaire-re. Iróniájában is villogott voltaire-i él. (Öniróniában fölül is múlta mesterét.) Ezerkilencszázharmincnyolc című elbeszélésének keserű magva, hogy a fiatal nemzedék pezsgéséből-zsongásából-nyüzsgéséből eszmei és morális zavar hangzik ki. Azokéból is, akik baloldaliaknak tudták-vélték magukat. A pesti bölcsészkar egyik szobájában, a Múzeum körúton gyűlését tartja a dr. Jakab Bence-kör. Az összejövetel nagy egyénisége egy költő, akit röviden csak Mesternek titulálnak, s aki a bibliának, Bakuninnak és Hitlernek idézgetése után így fejezi be szónoklatát: „— Ma lezárják előttünk a nyomdatermeket. Holnap börtönt kapunk, vasat, holnapután ólomgolyót és kötelet, de győzünk, mert miénk a tűz, a vér ... és miénk a toll". Egy nyurga fiatalember viszont ezt kiabálja töredezett mondatokban: „— A zsidók a legintelligensebb elem Magyarországon, le kell törni őket, és egységes szellemi középosztályt állítani a helyükbe. A nemzetben nem baj, ha vannak belső harcok, a világnézeti ellentétek csak erősítik a nemzetet. Fő az egység. Látjuk a franciáknál is, akik különben teljesen elpuhult, degenerált nép. A francia paraszt sokkal butább, mint a magyar." A dr. Jakab Bence-kör minősítéséhez nem szükséges többet idéznem. De ezt a minősítést két fiatalember is megfogalmazta elmenőben: ,,— Olyan piszkosak vagyunk és sötétek. — A tisztogatóink — láthattad — a legpiszkosabbak." A harmincas évek Férfikor című könyve fejlődésregény a mesterség és a műfaj klasszikus szabályai szerint. Olyan ember fejlődéstörténete, aki a falusi és városi nyomor fantasztikus fokozatait megtapasztalva lesz hivatásos forradalmárrá, s nem kevésbé fantasztikus újabb élmények részesévé. Szokatlan módon, kollektív munkával készült ez a regény. Többen elmondták, följegyezték emlékeiket, veteránok, az idősebb nemzedék tagjai. Ezeket az egyéni színezetű, de mégis összetartozó emlékeket összegezte Mesterházi Lajos, hozzátéve a maga mondanivalóját is. Olyan dolgokat, amiket maga is megtapasztalt, és olyat is, amit könyvből, dokumentumokból tudott. Ettől a többszörös összeszerkesztéstől valami filoszos hangulata lett a regénynek. Filozopter az irodalomban! — Szabó Dezső gyilkos sértésnek szánta ezt Babitsra. De hol van már az a spontán őserő, amit a filozopterség ellentéteként bálványozott Szabó Dezső — sok írótársával együtt. Azóta a filosz-regény nem a filoszokról szóló, hanem afilosz módszerekkel írt — kivívta az elismerést, sőt, tiszteletet. Nem is a módszeren múlik az eredmény. Jó módszerrel lehet rosszat alkotni, sőt, olykor rossz módszerrel is jót. Lássuk, mit tud lényegeset mondani ez a kollektív regény arról az időszakról, amit történészkutatók serege már széltében-hosszában fölmért: a harmincas évekről. A hős — itt csakugyan helyén van ez a sokszor forgatott szó — végigjárja a pesti nyomorúság legmélyebb bugyrait. Amik között a Népszálló még az elviselhetők közé tartozott — heti két pengő nyolcvan fillérért. „Nem is volt az rossz hely. Kétemeletes, nagy hodály épület, jókora hálótermek, de az ágyakat deszkafal választotta el. Volt, aki azt mondta: bokszokban alszunk, mint a lovak. És a legtöbben szitkozódtak ... A Népszálló nem volt igazi szálloda, még a rossz hírű, legolcsóbb fajta szállodáknál is alább volt, ez igaz. De negyven fillérért ágyon aludt az ember, szalmazsákon, takaróval, törülközőt is kapott, szappant, fürdőt, bár hétköznap csak hideg vizet. És kapott reggelit. Franckkávéból, kevés, sovány tejjel ugyan, de frissen főzték, meleg volt, édes." Mikor már két pengő nyolcvan fillérje sem volt, kénytelen volt eggyel lejjebb lépni: „A hajléktalanok menhelyén nagy, közös teremben háltunk, betonpadlóra tett fapriccsen. Szalmazsák? Még mit nem! És minden este a lealázó tortúra: ahogy beléptünk, levetkőzni meztelenre, fertőtlenítő fürdőbe menni, fertőtlenítőbe vitték a ruhát, cipőt is, gyűrött rongyott kapott vissza az ember. Értem: sok ragálynak, fertőzésnek, tetvesedésnek az elejét vették. De mégis, ahogy csinálták: mintha rabok volnánk." Padon hálni a Ligetben — a nyomor máig emlegetett közhelye. De ez sem volt olyan egyszerű, már csak azért sem, mert télen, meg őszi—tavaszi nedves időben becsukták a Mauthner-szállót. „Amikor először aludtam padon, még magamat is ámítottam: igen, igen, csak leülök, majd meglátjuk, majd bezörgetek mégis a menhelyre. Szorongó szívvel alkudoztam, ahogy az álom elborított: úgy ... csak egy kicsit a könyökömre hajtom a fejem ... úgy . . . igen, csak fölhúzom a lábam. Aztán, hogy fölébredtem, és már reggel is volt, baj sem történt, és ha sajgott kicsit ez-az, hát nyújtózkodtam néhányat, megropogtattam lábam, karom, derekam: ni csak, kialudtam mégis magam, elmúlt egy éjszaka szerencsésen! így is lehet! Megtakarítottam tíz fillért, de megtakarítottam, ami ennél is több: a horkolást, a nyögéseket, a fogcsikorgatásokat, az álombeli beszédeket, a veszekedést, jajgatást, a fertőtlenítő klórnak és a sok beteg, öreg csavargótestnek fojtó büdösségét." Az eső vagy a razziától való félelem megint csak beűzte a hajléktalanokhoz. S töprenghetett melyik jobb, melyik roszszabb. „Ott aludtam egyszer-kétszer, és úgy megutáltam megint, hogy a ligeti pad, minden bajjal és veszéllyel együtt, gyönyörűség volt ahhoz képest. És hiába, hogy ott klóros vízzel fertőtlenítettek, ez itt, a Liget, a tisztaság is volt, a testi-lelki tisztaság. A külön pad, a külön bokoralja: exkluzív előkelőség." Bizonyítani nem tudom, de erősen meg vagyok győződve, hogy nem ezt, nem így mondták az emlékezők. Jellegzetes Mesterházi paradoxon ez. Nem a fintor kedvéért, hanem a derűs, realista pesszimizmus axiómájának jegyében. Mert, az elesettség legmélyén is, ha mód van a választásra, még mindig embernek érezheti magát a rend számkivetettje. 23