Budapest, 1979. (17. évfolyam)

7. szám július - Vilt Tibor: Séta közben I.

VILT TIBOR SÉTA KÖZBEN I. Balla Demeter felvétele Ha megállok a Szabadsághídon, és elnézek a Margit-híd felé, mindig meghatódom. Vörösmarty Szózata jut eszembe: „Itt élned, halnod kell." Olyan csodálatos a kép, akár ködben, akár napfényben, akár esőben nézem — nem tudok betelni vele. Sokat rontottunk Budapest városképén, építéssel is, rombolással is, de ezt a látképet nem tudtuk, soha nem is tudjuk elrontani. Vannak Európának pompás városai, de Budapestnek ezzel a panorámájával, a Dunának és a budai oldalnak szelíd hajlásával, az alkotórészek tökéletes arányosságával egyik sem versenyezhet. Itt születtem, Budapesten. Itt tanultam meg, már gyerekkoromban, hogy át lehet élni, magunkba lehet építeni egy város látnivalóit. A Kálvin téri kút, amelyet azóta az Engels térre helyeztek át, gyerekszememnek teljes mesevilágként tárult ki. Később tudtam meg, hogy az eklektikus szobrászatnak ez a jeles alkotása egy építészeti vétség jóvátételeként született meg. Ybl Miklós egy bérházat épített a Kálvin térre, a Múzeum utca és a Baross utca közé, de megszegte vele az előírásokat. A főváros nem bontatta le a házat, hanem elfogadta eszmei kárpótlásként a kutat, aftielynek architektúrája Ybl műve, ^zobrászati része a bécsi születésű Peíiler Leóé. Ez az osztrák származású szobrász — úgy mesélik — éhen halt. Nem szegénységében, hiszen jól fizetett művész volt. A sör ölte meg. Minden reggel huszonöt — literes söröshordót gurítottak be Epres-kerti műtermébe, s ő estig kiürítette a hordót. A gyomra úgy tönkrement végül, hogy semmi ételt nem tudott megemészteni. Ez a legenda. A lexikonok szerint azonban utolsó éveit nagy nyomorban töltötte Újpesten. Ebben a sörnek is része lehetett. Másik kedves pesti szobrom József nádor emlékműve a Belvárosban. Josef Halbig müncheni mester aikotasa; úgy hallottam, hogy a posztamensét, ezt a csiszolt gyémánthoz hasonlítható gránitfaragványt Ybl tervezte. Nem tudom, mi okozta, hogy az idei esős tavasz a szobrot szép zöld patinával vonta be. Aggódom néha: nehogy eszébe jusson valakinek letisztítatni róla. A Városligetben, Vajdahunyad várának — a Mezőgazdasági Múzeumnak — parkjában mindig megnézem Károlyi Sándor közgazdászsz obrát. Azt hiszem, kevesen szentelnek rá figyelmet, pedig Stróbl Alajosnak különlegesen szép alkotása. Kissé szecessziósán stilizált gránitpadon ül a munkában megfáradt tudós gróf. Az alak, az arc érzékeny megmunkálása a kor legjobb európai alkotásaival vetekszik. Nekem jobban tetszik, mint Rodin egyik mesterének, Dalu-nek igen kvalitásos emlékszobrai. A budai Várpalota keleti homlokzata előtt eredeti szépségében helyreállítva látható Savoyai Eugen lovas szobra, Róna József remeke. Utána kellene nézni, mi az igaz abból, amit többször hallottam, hogy a talapzat mellékalakjait, a kőből faragott fogoly törököket Mestrovic, a horvátok nagy szobrásza mintázta, mikor Pesten tanult. Ha igaz ez, akkor is Róna alkotását kell elsősorban dicsérnem, az eleven lobogású lovas alakot és kétoldalt a bronz reliefeket. Még egy kedvenc szobromat szoktam gyakran meglátogatni a Várban: Hadik András kis lovas szobrát az Uri utca és a Szentháromság utca keresztezésénél. Vastagh György mintázta, akinek számos állatszobrát mutatják be a Mezőgazdasági Múzeum kiállításai. Hadik szobra a maga egyszerűségében is rejtélyes. Nincs semmi torzítás, semmi hozzátétel: a csákó forgójától a mentegombokig minden részlete realisztikus, de mégis bele van foglalva az egységes plasztikai elgondolásba. A ló pedig olyan valóságos, hogy az embernek kedve volna beszélni hozzá, nevén szólítani. Volt még egy szép lovásszobrunk, Andrássy Gyuláé a Parlament előtt, de ez a háborúban tönkrement. Tízéves koromban nagy ijedelmet keltettem, mert felmásztam a ló hátára, de lejönni már nem tudtam. Ott, a közelben laktunk. A nagy csődületre, kiabálásra anyám kinézett az ablakon, gukkert hozott, és fölismerte a ló hátán kucorgó kisfiút. Nem tudtam, nem mertem lemászni — tűzoltók hoztak le. A Gellért-szobor — ha eltekintek a talapzat mellett kucorgó gyurma-figurától, amely különben sem tűnik szembe — szintén remek alkotás. Jankovits Gyula mintázta, 1904-ben. Főalakjának heves mozdulatát kiemeli a csaknem modernül summázott, nagyvonalú plasztika. Hogy is mondjam : egy zsák, amiből egy gerenda nyúlik ki. Ezt a fölfedezést megtette a modern szobrászat is, de az átváltozás csodája nem mindig ment végbe: a zsák zsák marad, a gerenda gerenda. Gyerekkoromban az Erzsébet téren (a mai Engels téren) gyönyörködtem Semmelweis szobrában. Most a Semmelweis- (Rókus-) kórház előtt áll, Stróbl Alajos alkotása. A főalakot carrarai márványból faragták, akárcsak Vörösmarty szobrát. Ezek a szobrok halálra vannak ítélve. Nem azért, mert a telünk fagyosabb, mint az olaszoké, hiszen télen burkolat védi márványszobrainkat. A nagy hiba az volt, hogy Carrarában is termelékenyebb módszereket vezettek be: robbantották a nagy márvány-3