Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Dr. Szaniszló József: Hogyan tervezték meg Nagy-Budapestet?

vagy kisközségek voltak. Tehát a nálunk uralkodó jogi meghatározás sem ismert egyértelműen várost, csak városi törvényhatóságot vagy városi rangú községet. Különbség — jogi értelemben — a kétféle város közt csak hatáskörben mutatkozott. Az ellentmondások e zűrzavarát, amelyek egyebek mellett Nagy-Budapest megvalósulásának is útjába álltak, a Magyary Zoltán egyetemi tanár által alapított és vezetett Magyar Közigazgatástudományi Intézet városmorfológiai munkássága kezdte eloszlatni. Alapvető célkitűzésük az volt, hogy induktív módszerekkel megkeressék a jog megállapításától független, egyetemes értelmű városmivolt tárgyi isinérveit és azokat szemléltető módon ábrázolják is. Az akkori várostudomány szerint ugyanis nem statisztiai táblázatok, szöveges magyarázatok voltak alkalmasak ez ismérvek feltárására, hanem az azokat első pillantásra is megértető színes térképek, diagramok s különféle kartogramok. Magyary koncepciója lényegében abban tért el az előbbiek során felvázolt különféle megközelítési módoktól, hogy a várost elsősorban nem jogi, hanem technikai-műszaki konstrukciónak tekintette. Mindenki által felismerhető, egyértelmű konszenzussal elfogadott külső városkép és a mögötte rejlő, a kor színvonalán jelentkező igényeket kielégítő beépítési módek, út- és járdaburkolatok, nem utolsó sorban pedig a közmű-ellátottság és a közlekedési eszközök jelzik röviden ezt a konstrukciót. A jog ennek — különféle mértékben csak látens burkául szolgálhat. Város létesítése mindenekelőtt műszakitechnikai feladat, — vallotta Magyary — a mögötte csoportosuló szervezeti, gazdasági, kulturális, szociálpolitikai és ezekkel rokon más feladatokkal együtt. Ezeknek a feladatoknak a megoldása és megoldásuk mikéntje dönti el azt, hogy valamely település valóban városnak tekinthető-e, annak nemzetközileg elismert mértéke szerint. Jogi rendelkezésektől egy település nem lesz város. A húszas évek jogi eszközökkel végrehajtott városalkotási hulláma (Űjkomárom, Csongrád, Budafok stb.) jó példa volt erre. Az ekként várossá minősített települések életén, külső képén a jogi minősítés mit sem változtatott. A köznyelvben élő, nem jogi kategóriát jelentő, a várostól szemmel láthatóan megkülönböztethető falu kifejezés illett csak rájuk. Magyary Zoltán intézete példa nélküli alapossággal fogott hozzá e kritériumok megkereséséhez és kimutatásához. A vizsgálat tengelyébe először Budapest és vonzáskörzete kerüli. Magyary itt nem azt kereste, hogy szükség van-e a peremtelepülések egyesítésére Budapesttel — a kérdés létjogosultságának e formában történő felvetése teljesen szükségtelen volt. Hanem azt kutatta, és annak látható módon történő bizonyítására törekedett, hogy a korszerű vizsgálati eszközök tanúságtétele szerint meddig terjedjen a főváros új határa, azaz melyek azok a peremtelepülések, amelyek európai mértékkel mérve Nagy-Budapest városkritériumának hordozói. Magyary az óriási munkára nagy létszámú munkacsoportot állított csatasorba. Intézetének állandó munkatársai mellett műegyetemi hallgatók, joghallgatók és iparrajziskolát végzett munkaerők alkották az apparátust, akiket előzetesen házi tanfolyamon képeztek ki a főleg műszaki jellegű feladatok szakszerű elvégzésére. Először a módszertani kérdések tisztázására Tatán és Tóvároskerten, ezt követően Kecskeméten és Budapest egyik alkalmasnak ítélt szektorában kísérleti munkákat végeztek. Ezután került sor a munkák eredményeinek elemzésére, láttatásra és bizonyításra alkalmas voltuk megállapítására. Majd először Budapesten és környékén, később vidéken kezdték meg az érdemi munkát, melynek műszaki részét mindvégig Tattay Pál főmérnök, a korabeli várostudomány egyik ismert képviselője irányította. Szükség is volt erre a több-lépcsős, alapos előkészületre. Hiszen elsőként arról volt szó, hogy a leendő Nagy-Budapest több, mint ötvenezer hektárnyi területe előre elkészített, kartonra erősített, 1:10 ooo mértékű alaptérképpel a kézben utcáról utcára, tömbről tömbre bejárassák, s a helyszínen látottak alapján rajzoltassanak a térképre a városi élet és a műszaki városkép kézzel tapintható és szemmel látható kritériumai annak kimutatására, hogy meddig is terjed Budapest vonzáskörzete, hol sejlenek fel Nagy-Budapest kialakítandó határai. Ennek jegyében kerültek az alaptérképre a műszaki városkép korabeli jellemzői: a beépítési módok, az út- és járdaburkolatok mineműsége, továbbá a közmű és közlekedési eszközökkel való ellátottság tárgyi bizonyítékai. A kibontakozó műszaki városképet legmarkánsabban kétségtelenül a különféle színárnyalatokkal érzékeltetett beépítési módok fejezték ki. Ezeket a vizsgálat négy fő csoportbaosztotta: zártsorú, szabadon álló, hézagos zártsorú és falusias beépítési módokat különböztetve meg. A főcsoportokat — újabb színárnyalatok beiktatásával — további tizenegy alfajra tagolta a felvétel: két- vagy többemeletes, egyemeletes, földszintes, ideiglenes beépítés, üzletnegyed, ipartelep, zöld terület stb. szerint történt megkülönböztetéssel. E műszaki városképet kiegészítő térképek azt jelezték, hogy a lakások fala és tetőfedése milyen építőanyagból készült, mekkora az egy lakásra eső népsűrűség, milyen az utóbbi io év népsűrűségi változása (gyarapodás-fogyás), a lakosság anyanyelvi, vallási megoszlása, a kisbirtokok átlagos nagysága, a mezőgazdasági cselédek és munkások %-os aránya a lakosságon belül, és így tovább. A helyszíni felvételek két év alatt, 1938—39-ben bonyolódtak le. Ezt követte a 36 Harrer Ferenc javaslata, 1905