Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Solt Ottília: Cigánygyerekek az iskolában

érdekelt iskola, a h.elyi viszonyok tanulmányozása után, más úton indult el. Először is sok mindent kapott, amire cigánytanulóik integrálásához szüksége volt: zuhanyozót, ruhát, fehérneműt, mosógépet és egy-egy takarítónői beosztású kisegítőt, akinek fő munkája a telepi körülmények közül érkező cigánygyerekek tisztán tartása. Kapott iskolaotthonos felszerelést, tanszert, játékot, új pedagógus-státust, méghozzá a tomboló pedagógushiány ellenére kitűnő pedagógust a státus betöltésére. Kapott egészen új munkakört betöltő ún. iskolai cigánygondozót, aki segít a családoknak, a gyerekeknek, hogy iskolaképesek legyenek, és segít a pedagógusoknak. Utána jár a hiányzóknak, felkutatja a közeljövőben iskolaköteles korba lépőket, bevásárol a segélyösszegekből stb. A külön osztályok végülis két év alatt fokozatosan megszűntek. Az átmeneti időszak után az iskoiába lépők „normál" első osztályokba kerültek, de előbb nagy óraszámú, egészéves iskolaelőkészítő foglalkozáson vettek részt. A külön osztályok megszüntetését ezúttal nem követte az előzőhöz hasonló trauma. A cigánygyerekek nem mulasztottak többet, mint mikor külön osztályba jártak, s azóta többen eljutottak a magasabb évfolyamokig. A fővárosi cigányosztályok történetéhez hozzátartozik még valami. Amikor véglegesen eldöntötték, hogy a cigánygyerekek elkülönítettsége megszűnik, az iskola addig megszokott rendje felbolydult, megmozdult az egész kerületi „cigányügy". Néhány család rövidesen igen szerény, de mégis elfogadhatóbb lakást kapott. A telepeken megjelent a tisztiorvos és a Vöröskereszt, a rendelőintézet dolgozói csoportosan kezelni kezdték a különféle élősködőktől és bőrbajoktól szenvedő gyerekeket, és így tovább. Mindez sokkal hamarabb következett be, mintatöbbi kerületben, anoi idővel szintén hasonló mozgás támadt, a főváros egyéb, nem iskolai intézkedéseinek hatására. Valószínűleg így van ez minden cigányosztállyal, cigányiskolával. Amíg léteznek, konzerválják a helyi cigánylakosság körülményeit, de ugyanezek az állapotok nyilvánvalóan tarthatatlanná válnak akkor, na minden pedagógusnak és minden gyerekes családnak közvetlenül érintkeznie kell velük a cigánygyerekeken keresztül. Abban az időben, amikor a fővárosi cigányosztályok még működtek, más budapesti iskolák körzetében nem szerveztek külön osztályokat a hasonlóan rossz körülmények között élő cigánygyerekeknek. Az eredmény semmivel sem lett jobb. Ha komolyan vesszük azt, hogy minden gyerek általános iskoláztatása közügy, akkor a gyerekek legsúlyosabb hátrányokkal küszködő csoportjára tetemes többletmunkát és pénzt keli áldozni. Nem merném kijelenteni, hogy ma Budapesten erre a célra elegendő a pénz, de a munkaráfordítás biztosan kevés. A Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága már évekkel ezelőtt, 1975-ben elhatározta cigánygondozó-hálózat felállítását. A gon-30 dozók feladatairól és a hálózat szükségességéről írt Kemény István is említett „Budapest"-beli cikkében. A kérdés ma is aktuális mert a hálózat csak félig-meddig alakult ki. Állások vannak, de többnyire betöltetlenek. Egyetlen olyan kerület van — a XX. — ahol a gondozó, sőt gondozók, mert ott két állás is létesült, működése hatékony. Ennek személyes okai vannak. Egyikük, aki egy ideig végezte ezt a munkát, tapasztalt, energikus és ügyes volt a cigányok érdekképviseletében, a másik, aki állását megszervezése óta betölti, egyetemi végzettségű, a tudományos igényű szociológiai kutatást is beleértve önálló munkára teljes mértékben alkalmas, a cigánylakosság egészének komplex problémája iránt érdeklődő, a rászorultaknak elkötelezett gondozó. A gondozóhálózat akkor nem válik üres bürokratikus apparátussá, akkor lesz képes a szükséges többletmunka elvégzésére, ha magasan képzett, önálló és nagyfokú önállósággal felruházott személyekből áll. Térjünk vissza , még egyszer az iskolai cigánystatisztikákhoz, ahonnan — jobb — híján — adatainkat vettük. Nem egy pedagógus kérdezi, mikor hozzá fognak ilyen statisztika elkészítéséhez: „Csak mondják meg, ki cigány?" Volt olyan igazgató, aki levélben utasította vissza a cigánystatisztika elkészítését, mikor először kérték tőle. Nem szokta bőrszín szerint megkülönböztetni tanítványait — írta. „Ha akarom, van vagy húsz cigánygyerekünk, haakarom, nincs egy sem" — mondta egyszer egy másik igazgató. „Látom rajta, tudom, hogy az apja foglalkozása népzenész, de nincs nekünk az ég világon semmi extra problémánk vele. Én nem szoktam jelenteni". A harmadik igazgató „profi" ebben a kérdésben. Közismerten „cigányiskola" az övé, ühol a tanulóknak több mint egynegyedecigány. Mind magyar anyanyelvűek, jómódú, érettségizett zenésztől a nélkülöző segédmunkás gyerekéig különféle rétegekbe tartoznak. „Ha egy kis fekete kölyök jön beiratkozni, akkor nyilvánvaló" — magyarázza el statisztikai gyakorlatukat. „De rengeteg szőke hajú, szőke szempillájú van köztük, azoknál már nem ilyen egyszerű. Nem hagyatkozhatunk arra, hogy ki vallja magát cigánynak, csak saját tapasztalataink alapján ítélhetjük meg. A kevert házasságokban különösen nehéz ezt eldönteni. Az alsó tagozatban dől el, kétes esetekben a családlátogatáskor. Akkor a gyerek megkapja a neve mellé az osztálykönyvbe a fekete pontot, és azt viszi tovább a felsőbb osztályokba. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pedagógusok soha nem kaptak világos, egységes útmutatást arról, hogy mit kívánnak tőlük. De ha kaptak volna, akkor sem nagyon tudnák érvényesíteni, mert nem szociológusok és nem ciganológusok. Az idézett (gyakorlati) álláspontokból sejteni lehet: nem egészen világos, hogy miről is adnak összességükben képet az iskolai cigánystatisztikák. Egyes iskolák minden cigányszármazású tanulót jeletenek, mások csak a körzetük-