Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Solt Ottília: Cigánygyerekek az iskolában

1975 májusában e folyóirat hasábjain Kemény István ismertettea budapesti cigányság helyzetét. írásában 1971-es, országos, reprezentatív cigányvizsgálatának és a későbbi fővárosi iskolai statisztikáknak alapján foglalkozott a gyerekek iskoláztatásának problémáival is. A 70-es évek elején Budapesten több száz cigánygyerek egyáltalán nem járt iskolába. Létezésükről az oktatási intézmények nem is tudtak. Főleg a zárt telepeken vagy telepszerű tömörülésben élő cigány anyanyelvű családok rekedtek ki az iskoláztatásból, de előfordult ez magyar anyanyelvű cigánycsaládokkal is, ha éveken keresztül „átmeneti" szállásokon laktak a főváros területén. Hiába találtak állandó munkát, legalizálható lakáslehetőséget nem tudtak szerezni, a gyerekek a pesti szállás ésa munkalehetőség híján otthagyott régi lakóhely között hányódtak, se itt, se ott nem jártak iskolába. Ezek a kallódó gyerekek és az időközben iskoláskorba lépő kisebb testvéreik azóta bekerültek az iskolába. Többségük nem lett „normál" iskolás. Vagy elüdögéltek néhány évet valamelyik alsótagozatos osztályban, vagy túlkorosságuk és általában súlyos kulturális hátrányuk miatt a kisegítő iskolában kötöttek ki. Arra eleve csekély esélyük volt ezeknek a gyerekeknek, hogy elvégezzék az általános iskolát. Bár egyéni sorsukat alig-alig befolyásolta ez a minimális iskolázottság, a családok perspektíváját mégis megváltoztatta kissé: mindennapjaikban megjelent a gyerekek iskolába járása, ez pedig a legelső feltétele annak, hogy az újabb hatévesek már megszerezhessék a boldoguláshoz elengedhetetlenül szükséges iskolai végzettséget. Egyáltalán nem biztos, hogy ma már minden Budapesten élő cigánygyerekről tud valamelyik iskola. De a korábbi „fehér foltok" eltűntek, újabbak kialakulását pedig feltehetően megelőzi a legmostohább feltételek között élő cigánycsaládok körülményeinek lassú javulása és az iskolai hatóságokfokozottfigyelme. 1971-ben az iskolás cigánygyerekek 70 százaléka alsó tagozatba járt, és mindössze 3,8 százalékuk volt nyolcadikos. Ezek az arányok nem változtak számottevően 1974-ben sem. Az 1974 óta eltelt években, ehhez képest, jelentős javulást mutatnak az általános iskolai statisztikák. Az 1977—78-as tanévben a cigánytanulóknak csak 59 százaléka alsós, s a nyolcadikosok aránya csaknem 9 százalék. Jelentős a túlkoros cigánytanulók száma: már az első osztálytól jellemző. Ezért is apad a létszám olyan szembeötlően a nyolcadik évfolyamra. A több évvel túlkoros gyerekek ilyenkorra már kikopnak az iskolából. A tankötelezettség 16 éves korig tart ugyan, de a gyakorlatban az évvesztes 14 éveseket sokszor fölmentik az iskolába járás alól azon a napon, amikor betöltik a 14. évüket. Ugrásszerű létszámcsökkenés tapasztalható az első és a negyedik osztály után is. Az „eltűnt" gyerekek kisegítő iskolába kerülnek. A rosszul vagy sehogyan sem boldoguló általános iskolások most nem reked-SOLT OTTILIA CIGÁNYGYEREKEK AZ nek meg valamelyik alsós osztályban. Buktatás, különösen ismételt buktatás helyett áttelepítésüket javasolják. Az általános iskolás cigánygyerekeknek a „normálishoz" közelítő statisztikai képe egy kicsit szebb, mint a valóság, a valóságban ugyanis a budapesti cigánytanulók 15,6 százaléka kisegítő iskolába jár. Abban a tíz kerületben, ahol a cigánylakosság nagy többsége él, s amelyekben az iskolás cigánygyerekek száma száznál több, a kisegítőben 26,4 százalék az arányuk. A kisegítő iskolába való áttelepítést a fővárosban nagyon megszigorították a közel múltban, többek között azért, mert feltűnően sok volt ott a cigánygyerek. 1974 óta 558-ról 510-re csökkent a kisegítő iskolás cigánytanulók száma. Alig képzelhető el, hogy a jelenleg érvényes kritériumrendszer alapján sok „indokolatlanul áttelepített" gyereket találna egy mégoly rigorózus vizsgálat is. Az áttelepített cigánytanulók aránya mégis olyan mértékben különbözik kerületenként, hogy ezen el kell gondolkodni egy kissé. Vegyük szemügyre azt a tíz kerületet, ahol az iskolába járó cigánygyerekek száma több mint 100, s az ennél kisebb „sokaságot" hagyjuk figyelmen kívül, hogy a kis esetszámban előforduló véletlenek ne torzítsák el az összefüggéseket. A két szélső érték: A XIII. kerületben 6,3 százalék, a XVIII. kerületben 27,4 százalék az arányuk az összes iskoláshoz viszonyítva. Az összes budapesti kisegítő iskolás aránya pedig az általános iskolások százalékában kifejezve (kerületenként) 1,1 százalék és 3,9 százalék között szóródik. A kisegítőbe telepített cigány gyerekek arányának ilyen mértékű szóródása nem magyarázható a valódi fogyatékosság vagy a súlyos szociális-kulturális hátrány egyenlőtlen eloszlásával. Különösen, ha tudjuk, hogy a cigányságon belüli rétegek szélső pólusai egyáltalán nem lokalizálódnak egy-egy kerületre. A nagy ingadozás arról tanúskodik, hogy az áttelepítési javaslatok megszületése erősen függ a kerület vagy egy-egy iskola helyi körülményeitől, szokásaitói, pedagógiai meggyőződésétől. Ugyanaz a gyerek, aki kisegítőbe kerül például a XVIII. kerületben nem kerülne oda a Xlll-ban, és jó néhányan normál általános iskolába járnak a Vll-ben, akik kisegítőben lennének— mondjuk — a Vlll-ban. 28