Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Csigó László — Jávor Ottó: Faluk Budapesten

Mesterházi Lajos élete megszűnt, műve most már magára maradva, önálló életre kel. Élete, müve mégis együtt tesznek tanúságot a magyar nép legnagyobb sorsfordulójáról, szolgálnak tanulságul és példaként nekünk, a gyászban álló továbbélőknek s a következő generációknak. Mély fájdalommal kell búcsút vennem a Budapesti Pártbizottság, a Kulturális Minisztérium, a Magyar írók Szövetsége nevében attól a kommunistától, akinek személyes jellemzője volt, hogy szüntelenül kifejezésre tudta és akarta juttatni, hogy meggyőződésből kommunista. Tőle tanulhattuk és megtanulhattuk, hogy a marxista meggyőződés nem állapot, hanem a meggyőződésnek ellentmondani látszó tények, összefüggések szüntelen felgöngyölítése, azok szemügyre vételét, tanulsághozó minősítését kívánó szüntelen szellemi küzdelem. Személyében és művében szembenéző és szembesítő jellem volt. Mindig nyitott, mindig kérdező, akitől semmi sem volt idegen, ami emberi, de aki szüntelenül kötelességének tudta az ítélkező minősítést. Ember volt, aki a jelenségvilág dzsungelében bátran, elfogulatlanul tekintett szét, de mert marxista, mindig azért, hogy utat keressen. Tág szívvel, nyitott szemmel vette tudomásul az élet és a történelem esetlegességeinek birodalmát, de mint kommunista, mindig azért, hogy a törvényszerűt ragadja meg, hogy íróként, publicistaként a lényeget a jelenség révén is hitelesítse. Mindenekelőtt és mindig önmagával nézett szembe, de hogy önmagát jobban megismerje, szüntelenül szembesítette is tegnapi és mai önmagát. Mondott és írott szavának ezért lehetett és ezért van különös megértető és meggyőző ereje: hitelüket először a maga benső mércéin mérte le. Nyitott volt a társadalom, a nemzet életének minden tényével szemben, de szüntelenül szembesítette annak múltját és jelenét, erényeit és bűneit, sikereit és kudarcait. Többek közt ezért is volt, lehetett nagy folytonosságteremtő, aki a Horthy-korszakból, a háborúból a szocializmusba, a béke világába való történelmi átváltást mindig az egyes ember, a magyar nép és az emberiség sorsának alakulásában a „honnan indult — hova érkezett" összefüggésében értelmezte és érzékeltette. És ezért volt, lehetett — nemhogy elvi engedmények nélkül, de éppenséggel az elvi határok hiteles megvonásával — nagy áthidaló, összeforrasztó, aki különös meggyőző erővel kapcsolta egybe a marxizmus és az emberiség klasszikus szellemi örökségét, a hazát és a nagyvilágot, a népet és a nemzetet, az egyént és a közösséget, s aki életében és művében kivételes sikerrel párosította a politikai ideológiát és az etikát, az intellektuális igényt és a gyakorlati cselekvőkészséget, a nyitottságot és az elvi következetességet. Alig ismertünk nála kiválóbb vitázót. Nyugodtan, szinte szeretetteljes kíváncsisággal hallgatott minden ellenvéleményt, hogy hitelesebben szembesíthesse azokkal a maga érveit. Vonzó, szuggesztív példát adott arra, hogy az igaz ügy mellett szóló érvek csak akkor hitelesek, ha a vele ellenkező meggondolások közvetlen vagy közvetett cáfolatát is magukban hordozzák. Ezért volt mindig szellemi élmény vele gondolatot cserélni, vele vitázni; írásainak — publicisztikájának és szépirodalmi alkotásainak — belső dinamikája is ennek a mindig jelenlevő vitakészségnek az erőteréből táplálkozott, s írásai ezért voltak szellemi értelemben megkerülhetetlenek a méltó, és félelmetesek méltatlan ellenfelei számára. Értelmiségi volt, rendkívül művelt ember, aki azonban a kimondott és leírt szót kommunista cselekvésnek, életét kommunista szolgálatnak tudta. Ezért volt — ahogyan az élet, a helyzet, a közösség igénye követelte — riportok, regények, drámák és novellák írója, tanulmányok, esszék, kritikák szerzője, s tartozhatott a legkiválóbb publicisták közé; s ezért, hogy volt életében újságíró, pártmunkás, szerkesztő, közéleti tisztségviselő, — de úgy, hogy sem műve, sem élete nem szóródott szét, hanem egy — igaz, megkínlódott, de végül is kiküzdött — egység példa-pályájává magasodott. Azt írta egyhelyütt: „Az ember valamiért élni akar, valami többért, mint a puszta személyes lét. Meg akarja hosszabbítani a percnyi életet". Mindannyian, akik itt állunk, a percnyi élet multának fájdalmát érezzük, de gyászunkban azt is tudjuk, hogy Mesterházi Lajosnak sikerült megvalósítania amiért élni akart. Sikerült, mert a puszta személyes léten túlmutató többért — kortársaiért, miértünk, a közösségért — élt és alkotott. Szolgáljon — ha szolgálhat — vigaszul: valóban meghosszabbította életét. Tóth Dezső Elhangzott Mesterházi Lajos temetésén a Mező Imre úti temetőben 1979. április 13-án. Tisztelt barátaim! Péntek van, hagyományos összejöveteleink napja, amikor barát és ismerős mindeddig biztosan számíthatott Mesterházi Lajos vendégszeretetére. Nem hiába igyekeztünk péntekenként az Országház utca 20-ba. Tudtuk: vár valaki minket, hogy meghallgasson és meghallgatásra találjon; alkalmat teremt az eszmecserékre és a barátkozásra. Közösségi ember volt a szó teljes értelmében, tömegek szószólója, aki azonban mindig szükségét érezte a szűkebb társaság kohéziós erejének. Ma szokatlan helyen és módon találkoznak a Mesterházi-kör tagjai, mert a vendéglátó házigazda — mondjuk így — létdimenziót változtatott. Testi mivoltában nem jelenik meg többé. Megrendítő metamorfózisa fájdalommal tölt el bennünket, s csak az szolgálhat némi vigaszul, hogy lényének nem romló részét műveibe mentette, szellemi erejének vonzását a jövő felé is irányította. Péntek van, hagyományos baráti összejöveteleink napja, és most első alkalommal kell kimondanunk, hogy nélküle találkoztunk, bár továbbra is miatta. Emberi és írói jelentőségét sokan felismerték már életében. Felismerték hazai és külföldi olvasói egyaránt. Tudtak róla Moszkvától Berlinig —és okkal hihetjük, hogy legjobb műveive! kiterjeszti elhivatottságát távolabbi földrészekre is. Életének tanulsága megfogalmazódott írásaiban. A tanulságokat mindig pontosan kimondta, ha kellett didaktikus rendszerezéssel, de —persze —pedagógián túli és feletti szinten. Mindenekelőtt azt tanította, hogy történelmünk tragikus fordulataiból 20 BUCSU MESTER