Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Csigó László — Jávor Ottó: Faluk Budapesten

katartikus újjászületéssel kell kiemelkednünk, társadalmi hátrányainkat előnyökké kell változtatnunk. Romantikusan hangzó program, amit ö a szocialista társadalom különböző szakaszaiban realista módon részletekre bontott, szinte egzakt módon analizált és értelmezett. Világnézetének legfontosabb dolgaiban tudományosan megfontoltnak bizonyult s egyben hívőnek. Mert a hitet a fiziológiai fennmaradás feltételének tartotta. Ezért tudott hinni a rációval meghódított ismeretekben, és tudott bölcs lenni az érzelmek és ösztönök világában. Az osztályokról, a nemzetről, a személyiségről, az erkölcsről mélyen eredeti gondolatai voltak. Eredetiségét a marxizmuson belül gyümölcsöztette, a formális gondolati újítások eretneksége sohasem kísértette meg. Politikus vagy író ? — kérdezték tőle egy időben, s önmagának is fel kellett tennie ezt a kérdést, miután a történelmileg szükségszerűen vállalt közéleti tevékenység egy időre háttérbe szorította eredeti hivatását, az íróságot. Élete utolsó két évtizedében folyamatosan emelkedett írói rangjában, míg eljutott a Prométheuszrejtélyig, főművéig, a szocialista kritikai realizmus remekéig. Ebben a regényben egyszerre tudott jelen lenni mint a történelmi idők krónikása és mint az emberi lélek válságpillanatainak kutatója. Most, amikor megszakad az általa kezdeményezett és fenntartott pénteki találkozók hagyománya, ne feledjük el életművének java részéhez sorolni az általa létrehozott fórumot — ezt a társadalmi jelentőségű magánintézményt, személyiségének jellemző teremtményét, ahol együtt lehetett mindazokkal, akiknek nevében búcsúzom tőle: szeretett családjával, barátaival, kollégáival, ismerőseivel, a Budapesti Pártbizottság, az írószövetség képviselőivel. S bár erre nem kaphattam külön felhatalmazást, hadd búcsúzzak az olvasók nevében is. Mesterházi Lajos úgy tekintett rájuk, mint hivő a túlvilágra — hiszen halála után bennük tovább élhet. Megsokszorozódva. . , . ...... ° Jovanovics Miklós Elhagzott Mesterházi Lajos temetésén 1979. április 13-án. Egy csónakban Más távlatot ád a halál, mondja bennem egy Radnóti sortöredék. De nem ad. Semmilyen távlatot nem ad. Ha hátrébb akarok lépni, hogy többet belevehessek a képbe, ne csak az aszkéta fejet, hangot, az elgörbülő mosolyt, nekiütközöm a saját életemnek. Mesterházi Lajos sokkal jelentékenyebb író volt, semhogy régi mozdulatok, múltból visszhangzó nevetések, kalandok, anekdoták, viták felidézésével méltóan lehetne búcsúzni tőle; barátként sokkal jelentékenyebb szerepet játszott az életemben, semhogy mással, mint régi mozdulatok, múltból felhangzó nevetések, kalandok, anekdoták, viták felidézésével tudnék búcsúzni tőle. De hát mindez magánügyem, magántulajdonom. Halála óta a legváratlanabb pillanatokban, nem is a bánat, a rágondolás pillanataiban, hanem munka közben, utcazajban, társaságban pohárral a kézben, vicceket mesélve, megmagyarázhatatlanul és váratlanul előbukkan. Kiszól egy gyertyaláng mögül, karomba kapaszkodik egy lépcsőn, nevetve kötekedik egy pohár borból, rámtükröződik a vízből. Szívfájdalom, bánat nélkül, szinte köznapian. De olyan véglegesen. Egy kép — istenem, milyen régi kép — minduntalan visszatér. Késő ősz, csónakban ülünk, illetve csak ő ül, én állok a ladik végében és hajtom csáklyafával a keskeny lagunában, sárguló nádfalak között^ kinn a tavon simavizű nádöblök várnak, talán csukák is a nádöblökben, de az emlékezet nem jut el a nádöblökig és csukákig, a ladik örökké a lagunában siklik. Talán mert én, a túlélő, már Kháron vagyok s viszem ő.t át emlékezetem hádeszi vizein. De nem a feledésbe. Helyét, szerepét korunk magyar irodalmában kijelölni nem alkalmas a halál pillanata és a búcsúzó. De annyit mérlegelések, kutatások, vizsgálatok nélkül is tudhatunk, hogy talán legjelentékenyebb író-publicistája volt a mi időnknek, s élete utolsó tíz-tizenöt évében, igazi hangjára találván, az intellektuális szépprózaírásnak olyan mesteri munkáit alkotta meg, mint A Prométheusz-rejtély és a novellái. Csillogó elmeélű, nyugtalan, néha fájdalmas, mégis bizakodó munkákat. Ilyen volt ő maga is: csillogó elmeélű, nyugtalan, gyakorta fájdalommal-aggodalommal teli, mégis bizakodó. Sokan hittük, nem egyszer, hogy a naivságig bizakodó, hogy a sötétségben fütyörész. Pedig csak önmaga volt. Nem ámította magát tényeket félresöpörve, problémáktól szemethúnyva, ezt nem engedte volna meg magatartásának vezércsillaga, a szellem méltósága. Amellyel nemcsak a közélet válságait szemlélte, hanem a rajta esett méltánytalanságokat is, kezdve és befejezve a legnagyobbal, betegségével. Honi szellemi klímánkban ritka jelenség volt ő: a mély, eltökélt, titkon tán küldetésszerűnek érzett elkötelezettség párosult benne a nagy, európai szellemi hagyományok nyitottságával, türelmével, racionalizmusával. Tehette: roppant műveltsége, tájékozottsága, vitakészsége nem kényszerítette az elme csillogó kardpengéje helyett a letorkolás bunkóját forgatni. Mi, akik felfeljártunk hozzá péntekenként, írók, közéleti emberek, volt dogmatikusok és gyógyíthatatlan esztéták, széplányok, művészek és horgászok, még ha olykor nem értettünk is egyet vele, mindig csodáltuk szellemi készenlétét. Bár e pénteki összejövetek nem csupán szellemi tornák voltak. Ma, mikor mind kevesebb otthona van irodalomban, művészetben az együttlétnek, s amikor a régi kávéházi, magánházbeli összejövetelek lassan már halvány legendává válnak, nála még volt kedvünk egymással találkozni. Hosszú szünetek után is úgy lépvén be csengős ajtaján péntek este, mint aki múlt héten járt itt utoljára. Utoljára. Utoljára. Tolom csáklyafával azt a ladikot, amely már nincs többé, abban a lagunában, amely már nincs többé, a csónak orrában hidegtől lila szájjal ülsz Te, aki nem vagy már többé, viszlek a nádöblök felé én, aki tán hamarosan magam sem leszek többé. Szász Imre Megjelent az Élet és Irodalom 1979. április 14—i számában Házi LAJOSTÓL