Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Csigó László — Jávor Ottó: Faluk Budapesten

varrogató öreg kezek nemcsak színt,hangulatot jelentenek, hanem segítik feloldani a nagyvárosi ember elkülönülését, bezártságát. Már Petőfi felfigyelt erre a veszélyre, nem hiába egyik legmodernebb költőnk. így ír róla: „...a zárt ajtajú és ablakú házak olyanok, mint a rideg, embergyűlölő szívek, melyek vagy magokba csuktak, vagy kirekesztettek minden érzeményt, s ezektől ments meg uram." Ezért is szükség van rájuk. Mert a múlt idők rosszából átmentették a jót: a tenyérrel óvott virágoskertet, a felsöpört járdát, a kerítésen átköszönő emberi szót, azt az igazságot, hogy mindennek, mindenkinek, a patkószögnek, a tanácselnöknek egyaránt van rendeltetése, feladata, amelynek eleget kell tenni. A toronyházon dolgozó munkás nem néz le csodálkozva a szántóvetőre. Tudomásul veszi, ahogy a folyó a hidat: én építek, ő magot vet.