Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Keresztury Dezső: Otthonaim, szülőföldjeim, műhelyeim

vadgesztenyefák borultak hor­ganylemezzel fedett teteje fölé; árnyékot ezek adtak ugyan, de nem enyhítették az eső zengő do­bolását. Lombfürészelt faráccsal szegett, vadszőlővel, lila akáccal befuttatott veranda helyettesítet­te nyáridőn a nappalit; itt zaj­lott az élet, no meg a külön be­járatú konyhai traktusban, ahol egy tucatnál jóval több ember számára készült naponta az étel. Ebben az otthonban, amelynek néhány kedves biedermeier búto­rára, kellemes hűvösére, légy­zümmögéses, méhdongásos han­gulatára, és néhány nagyon is tragikus eseményére jól emlék­szem, nagyrészt csak a nyarat töltöttem, no meg a hosszabb ün­nepeket az iskolai szünetek ide­jén. A tanévet Pesten, ahol va­lóban szigorú gimnáziumban új­ra jó tanuló, de egyben tornász, szavaló, ünnep- és versenyren­dező lettem. S belekóstoltam a kollégiumi életformába, amely az­tán szinte két évtizedre részem lett. Az igazi azonban akkor is a falusi élet volt; majorral, sző­lőkkel, a „mezei szorgalom" ezer­nyi örömével, gondjával, fárado­zásával. Számomra, akit apám halála, kamaszkorom feltisztulá­sa már a magányos nagy kirándu­lások, a tanulás, a véget nem érő olvasások, sőt az irogatás hívévé tett tele életre szóló élmények­kel s tele mindinkább növekedő magánnyal is; mert hiszen ha­marosan én is — mint akkori nagy eszményem, Berzsenyi Dá­niel — a „különöske" hírébe ke­veredtem; fekete bárány lettem a nyájban, nem vadásztam, nem lumpoltam, Egry József társasá­gát kerestem, Adyért, Babitsért, Kosztolányiért lelkesedtem, s a modern világirodalomról írtam többtételes előadást az önképző­körnek. Talán ezért is nem volt olyan nagy a család megrökö­nyödése, amikor bejelentettem, hogy tanár leszek, felvettek az Eötvös Collégiumba. A Collégium többszörösen is otthonom, szülőföldem és műhe­lyem lett. Magyar—német szakos egyetemistaként végigjártam az ott megjárandó lépcsőket a gólya­ságtól a szeniorságig. Gombocz Zoltán, Horváth János, Klein­mayr Hugó tanítványa voltam; koplaltam, fáztam is eleget az összeomlást követő nyomorúság­ban, a ridegen berendezett, négy­személyes, kétszobás családi lak­osztályokban, a sajátos etikettet követő ebédlőben, a fel-felparázs­ló vitáktól fűtött társalgóban, a szerzetesi fegyelmet és munka­erkölcsöt követelő szakórákon; iga­zi otthonom: szellemem szülő­földje mégis a könyvtár lett, ahol megtapasztalhattam a szabadpol­cos rendszer minden előnyét és felelősségét, s ahol bilincs­telenül csaponghatott „kalan­dor" szellemem, mert hiszen nem tartoztam a magukat egy egész életre s nagy karrierre szó­ló sajtba bevevő szakbarbárok kö­zé. Megtanultam tanulni, de sportoltam is; sokat jártam a bu­dai hegyeket, „dögész"—„filosz" labdarúgó-mérkőzésen én lőt­tem a filoszok egyetlen gólját, és erre „szépléleknek" becézett, rejtőzködő költőként legalább olyan büszke voltam, mint arra, hogy Bleyer Jakab megvető ké­telye ellenére is becsületesen meg­tanultam németül. Aztán, egy évtized múlva, ta­nára lettem a Collégi umnak Gombocz Zoltán kívánságára a Horváth János egykori tanszékén. A kietlen tantermek, az egyre gazdagabb könyvtár újra műhe­lyemmé lettek: nemcsak óráimra készültem fel alaposan, hanem másfajta, bár nem semlegesebb kapcsolatba kerültem az ifjúság­gal is. Az idők nehezedtek, én Berlinből tértem haza, ahol ta­núja voltam a nácizmus kibon­takozásának, megismertem a hó­dító szándékokat, s nagyobb táv­latokból láttam az itthoni vesze­delmeket. Minthogy nem csi­náltam titkot meggyőződésem­ből, érthető, hogy hamarosan megvádoltattam az ifjúság meg­rontásával, de életre szóló barát­ságokat is köthettem nem egy tanítványommal, akik közül, saj­nos, annyi kedveset kellett elsi­ratnom. Nem messze a Collégiumtól' a mai Móricz Zsigmond körte­ret akkor még félig betöltő kis park oldalán épült modern ház­ban sikerült ügyes beosztású kis lakást szereznünk; berlini mo­dern bútorainkkal rendeztük be. Hamarosan baráti találkozóhellyé lett, mert — a Pester Lloyd má­sodállású rovatvezetőjeként, de egyéb kapcsolatok révén is — belekerültem a hazai irodalom vérkeringésébe, jó barátságban voltam a Nyugat mindhárom nemzedékével, s feleségem értett hozzá, hogy trakták nélkül, főként friss szellemével, zenélésével meg híresen jó teájával kellemes ott­hont teremtsen baráti körünk­nek. (Milyen különös, egyszerre megrendítő és felemelő élmény volt nem sokkal később a kicse­rélt utcafeliratokon, az újonnan elhelyezett emléktáblákon és köz­téri szobrokon találkoznom egy­kori vendégeinkkel!) A nehéz időkben az a kis lakás — inkább becsületből mint politikai ambí­cióból — afféle „Titó-tanya" lett, ahogyan egy kedves lengyel me­nekült s menekített barátunk ne­vezte; az ostrom hosszú hetei alatt sem tudtunk lemenni az óvóhelyre, mert tele voltunk il­legális vendégekkel. De veszélyez­tetettségében is kedves tanya volt; nem szívesen költöztünk át be­lőle az Eötvös Collégium igaz­gatói lakásába, 1945-ben. Ezt a háromnegyed részben rommá lőtt épület egyik épen maradt sarkában lehetett hely­rehozni, s bár oda helyeztem át az irodákat, mégis túl nagy, hi­deg, nehezen rendben tartható volt. Két előnyét azonban érté­kelnem kellett: magában a ház­ban irányíthattam, teljes kétke­zi személyes részvétellel, az anya­gi és szellemi újjáépítés munká­ját, s azután — mikor egy időre szükség volt erre is — a rommá lőtt városban alkalmassá lehetett tenni a főhivatali-diplomáciai reprezentációra is. A Collégium újjáépítése akkor fejeződött be, amikor végre gyakorlatilag is új­ra visszatérhettem bele. Akkorra azonban másképpen lett újra ba­rátságtalan, tüskés otthonommá a kitörni készülő vulkánon lebe­gő Collégium; de lett igazán szí­vem-lelkem gyermeke is, amely­nek összeomlására csak Arany szavaival tudok emlékezni: „Na­gyon fáj, nem megy..." De itt közbevetőleg fel kell idéz­nem a berlini éveket. A német főváros bizonyos értelemben új­ra szülőföldem lett, s főként egé­szen más, sokkal tágabb kilátást nyújtó műhelyemmé. Farkas 7 Családi kép, a felső sorban kétoldalt szüleim, elöl, középen én Nagyszüleim tornácos háza Nemesgulácson

Next

/
Thumbnails
Contents