Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Keresztury Dezső: Otthonaim, szülőföldjeim, műhelyeim

Csigó László felvétele és reprodukciói KERESZTURY DEZSŐ Otthonaim, szülőföldjeim, műhelyeim i Arra kértek, írjak otthonaim­ról. Elgondolkoztam a szó jelen­tésén. Azon, hogy mit fejez ki a közhasználatban, s milyen sze­mélyes emlékekkel, vággyal és va­lósággal telik meg számomra. Az otthon jelenthet házat, kertet, la­kást, családot, szülőföldet, eset­leg hazát vagy akár a Földet: le­het főnév és határozószó, alany, tárgy vagy állítmány; a legellen­tétesebb érzésekkel telítődhetik: udvaros holdtáj és mindennapi száraz környezet; örökség, alko­tás, kiröpítő fészek, börtön; ne­kem, aki sohasem szerettem ká­véházba járni, s hivatali teendő­im gyakran fonódtak össze ön­álló munkáimmal: műhely is. Mennyi öröm és gyötrelem, vé­dettség és kiszolgáltatottság! Hogyan próbáljam felidézni egykori otthonaimat, mikor már rég elmerültek az időben, nyo­muk legfeljebb képeken maradt; egy-egy bútor, eszköz, írás, tör­melék üzen utánam, vagy hányó­dik, vetődik új otthonok, műhe­lyek részeként. Az emberek, akik formálták, betöltötték őket, nagy­részt árnyak már; amit itthagy­tak, gazdátlanná lett, vagy gaz­dát cserélt, lerombolódott, vagy újraformálódott. Néhány egy­kori otthonomat — bánatomra vagy örömömre — változó arcu­lattal újra meg újra láttam; akad olyan is, amelynek megmentésé­ben, átalakításában részt vehet­tem. ők maguk is megváltoztak tehát, s alakult hozzájuk való vi­szonyom is. Róluk magukról ír­jak-e, sorsukat követve s velük egy félszázadnyi viharos magyar és európai történelmet, vagy em­lékeimről: egy pályakép részletei­ről, melyet egyformán alakítot­tak az alkat és a körülmények, a jellem és a sors fordulói ? 2 Zalaegerszegen, ahol születtem, két otthona is volt gyermekko­romnak. Apám elkötelezett híve, kicsit nevelője, egy ideig gazdája is volt a városnak, amelynek szol­gálatába belerokkant. Két házat épített; így olvasható ez, nem mű­veltető alakban, azon az egyéni­ségéhez illő, puritán emléktáblán is, amelyet a gondos szeretettel helyreállított nyaralóházon helye­zett el tavaly a város. Ez a „he­gyi" hajlék egy példás hozzáér­téssel elrendezett és karbantar­tott kis mintagazdaság közepén állt a Jánka egyik fiadombján. Gyermekkorom igazi otthona volt, mert nagyon szerettem fára mászni, kertészkedni, gyümölcsöt szedni, szántás-vetésben, szürete­lésben, méhészkedésben kotnye­leskedni, s aztán — már önfejű kamaszként — kalandozni, elbúj­ni, olvasni és verekedni. Érthe­tő, hogy ennek az első otthon­nak emlékei főképpen a szabad természethez kötődnek, napfény­ben vagy jégveréses viharok sö­tétjében kelnek életre. Anyám szerint ebben a házban szület­tem; nővérem szerint a városiban. Ezt a városi házat is maga ter­vezte apám, s mivel a technikai és társadalmi haladás híve volt, ez az otthon mindennel fel volt szerelve, amit egy akkor igazán modern lakás egészséges működ­tetéséhez szükségesnek tartottak: villanymotor hajtotta vízvezeték­kel, vízszűrővel, melegítővel, für­dőszobával volt ellátva; esslinge­ni redőnyök védték az ablakokat, s apám irodájában telefon is szólt. Anyám asztalánál a népes családot — négyen voltunk gyerekek — mindig kiegészítette néhány ven­dég, ingyen kosztos tanulógyerek, akik éppen „napot ettek" nálunk. A ház tágas és száraz volt; rit­kaság a derékig nedves egersze­gi épületek közt. A nagy nappa­li szobában éltünk; szüleim a fiú­gyermekekkel együtt ott is alud­tak; ott folyt az ébresztés, étke­zés, tanulás, nevelés; ennek meg­felelően el is nyűvődött; mellet­te volt a lányok szobája hófe­hér bútorokkal; aztán az ünnepi nagy étkezések helye, erkéllyel a térré szélesedő utcakeresztező­dés felé — innen lestük apám te­leszkópján a Halley-üstököst —, amellett egy szalon apám szép könyvszekrényével, néhány obli­gát tájképpel, virágcsendélettel. Ide csak jeles vendégek elé kerül­hettünk illendő bemutatkozásra; aztán még egy vendégszoba kö­vetkezett óriási ággyal, néhány magas növésű vendég tiszteleté­re, ide ritkán léphettünk be, ne­hogy elhomályosítsuk a ragyogó tisztaságot. Mi volt még? Igen, a lépcsőház! Sima karfáján re­mek volt lecsúszni, pláne, ha ro­hanni kellett a gimnáziumba. Ez most is úgy áll, mint régen; a megye egyik nagy emberének, Zrí­nyinek, a költőnek nevét viseli; sajnos, diákkoromban hadikórház volt, az iskola a második emelet­re zsúfolódott. Jeles tanulóként indultam, még „önnevelők kö­rét" is alapítottunk — nálunk ülésezett —, s amikor az olvasás dühe uralkodott rajtam, kölcsön­könyvtárt; azután, amikor apámat mind jobban elsodorta a világ­háború hátországi szolgálata, en­gem meg a moziláz és a csava­roghatnék, elromlottam: ideje volt, hogy a szigorú hírű Rákó­cziánumba küldjenek. 3 Akkor azonban — 1918-tól kezdve — már anyai öregapám nemesgulácsi háza lett otthonom, lelkem szülőföldje; serdülőkorom műhelye. Nemesgulács akkor még virágoskertek, gyümölcs-, akác- és fenyőfák lombtengeré­ben fürdő, tündéri falu volt, a világ egyik legszebb — talán túl­ságosan is fényesre, egyformán méltóságos tágasságúra és ben­sőséges zártságúra fogalmazott — tájának ölén. Persze csak látszat­ra volt tündéri: a gyermekkorom­ban még kiterjedt kiöntésekkel nedves völgy párája ősszel, ta­vasszal fojtó köddé sűrűsödött; a vidék ifjúságát minden pár év­ben megtizedelte a tüdővész. Nagyapám „kastélyát" — ahogy arrafelé a nagyobb házakat ne­vezték — a múlt század végén az akkori lehetőségek szerint mo­dernizálták, tágasra és egészséges­re építették; udvarok és kertek közepén állt; óriási dió- meg 6

Next

/
Thumbnails
Contents