Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Vértesy Miklós: A Fehérvári út

A lőportorony Tűzeső Budán. Feltehetően a lőportorony robbanását ábrázolja. 1578. szeptember 30-án reggel 9 órakor 23 fős török csapat vág tátott a szultán föistállómesterének, Epiaha bégnek a vezetésével a budai pasa, Szokolu Musztafa Duna-parti palotája felé. Az udvarmesternek alig volt rá ideje, hogy jelentse gazdájának: fekete törökök érkeztek a portáról. Azok a bebocsátást meg sem várva kor. báccsal törtek maguknak utat a pasa színe elé. Musztafa nyájasan kezet fogott velük, hellyel kínálta őket. A főistállómester átnyújtotta a szultán levelét, amelyet a pasa a kezébe véve csókkal illetett. Pár sor elolvasása után azonban már haragosan kiáltott fel: „A szultán nekem rója fel bűnül Buda pusztulását!" A fekete törökök ezt mintegy jeladásnak tekintették: selyemzsinórt vetettek a pasa nyaka köré, de az pillanatok alatt darabokra tépte a zsinórt és fegyvertelenül, hatalmas ökleinek erejében bízva dulakodni kezdett támadóival. De ezek egy újabb zsinórral már nagyobb sikert értek el. A pasát földre rántották, mellére térdeltek. Szegény most már könyörgőre fogta a dolgot: csak még egy percnyi haladékot kért, hogy legkisebb fiától, Mehmettől búcsút vehessen. A hóhérok azonban nem kegyelmeztek !gy érte a vég Szokolu Musztafa pasát. Az oszmánság múlt századi történetírója, Joseph Hammer-Purgstall szerint Szokolu Musztafa pasa tolnai születésű renegát magyar volt. A török—magyar végvári életet jól ismerő és kissé romantikus színekben festő Takáts Sándor ezt nem tartja valószínűnek. Alakját nemcsak a török, de a magyar források is rokonszenvesnek írják ie: igazságszerető, egyenes embernek, a parasztok és kereskedők védelmezőjének, aki mind saját, mind a rábízott országrész gazdasági ügyeit nagy buzgalommal intézte. A nála járt követek jelentéseikben nagy termetű, nemes arcvonású, nyájas modorú embernek jellemzik, akiből hiányzik a ravaszság és a kétszínűség. Családi életének meleg bensőségességét mutatja, hogy volt bátorsága a szultán megözvegyült nővérének kezét visszautasítani, mivel nem akarta gyermekeinek anyját megbántani. Pecsevi török történetíró kiemeli, hogy bőkezűen gondoskodott az árvákról és özvegyekről. Életének javarészét a harcmezőn töltötte. 1549-ben már Magyarországon találjuk mint szegedi béget. Elsajátította a török—magyar végek életében kialakult vitézi erényeket, a tisztességet, lovagiasságot, s ezeket nagyra becsülte ellenfeleiben is. Amikor nagybátyja — s egyben a portán támasza — Szokolu Mehmed pasa elküldte neki a szigetvári hősnek, Zrínyi Miklósnak levágott fejét, ő rózsavízzel megmosatta, bebalzsamoztatta, úgy küldte el selyembe és finom gyolcsba burkolva a győri császári táborba. ,.Énnekem jó szomszédom volt, és az ő halálán most is bánkódom. Ezzel is megbizonyítottam, hogy az ü feje karóba ne álljon, azért küldtem fel, tisztességet tettem nékie. Testét el is temettettem. Kár volna ilyen vitézlő úrnak testét, hogy a madarak ennék." AT"// augusztus 3-án került I jOQt

Budára, a lefejezett Arszlán basa helyére. Új tisztségében a békesség ügyét igyekezett szolgálni, jóllehet elődjének éppen ez a politika ásta meg sírját. „Féltem az én fejemet — írta már a következő évben. — Az Arszlán basát az a vén császár mely kevés dologért ölette meg. Én is félek ilyesmitől." Jól tudta viszont, hogy az isztambuli kegyek elnyeréséhez minél több pénzre van szüksége, amit csak békességben termelő néptől kaphat meg. Ezért védte a jobbágyokat, s látta el török kísérettel az olasz marhakereskedőket, hogy árujukkal biztonságban érkezzenek el a tengerpartra. Milyen is lehetett valójában ez a „békesség"? íme, egy beszámolója 1576-ból: „Szokásunk szerint möntünk vala a mi kisded falunkba, Óbudára múlatni, ki oly igen közel vagyon hozzánk, hogy egy nyíllal belőhetnénk a város határáról. Mikor barátainkkal múlatánk, egy vizslácska nagyon esedezék egy pince előtt. .." Rövidesen ki is derült, miért. Komáromi és tatai hajdúk rejtőztek ott, akik Óbudát és a puskapor-malmot akarták felgyújtani, de kemény viadalban lebírták őket. Alapjában véve mégis békesség és építkezés jellemezte budai működését. Nevéhez fűződik a Fehérvári kapu megerősítésére emelt rondella. A Dunára láncokkal összekapcsolt 70 „dobos hajó" által hordozott hidat állíttatott, amelynek budai hídfője nagyjából a mai Ybl Miklós térnél állott. A célszerű építményt, amelyből a Dunán zajló forgalom lehetővé tételére a középső részt ki lehetett emelni, még száz év múlva is megcsodálta Edward Brown angol utazó. A tabáni katolikus templom helyén állt Musztafa dzsámi nyilván okkal viselte az ő nevét. Ő építtette a Fő utcán, a mai Erzsébet apácák temploma helyén állt dzsámit is. (A dzsámit az különböztette meg az egyszerű, mecsetnek nevezett imaháztól, hogy tornya — minaretje — volt, és gazdagabban díszítették.) Sokat tett a budai hévizes fürdők felvirágoztatásáért, a török szokásoknak megfelelően „modernizáltatta" őket. Azért kell az eddig használatos „építtető" helyett ezzel a kifejezéssel élni, mert például a neki tulajdonított Király-fürdő kőoroszlánjairól semmiképpen sem tételezhetjük fel, hogy török alkotások. Élőlények ábrázolását ugyanis nem engedte meg az iszlám. A hagyomány szerint a mai Császár-fürdő helyén is építtetett egy fürdőt, de legtöbb köze a „Zöld oszlopos ilidzsához", a mai Rudas-fürdőhöz lehetett, amely egy zöld színben játszó oszlopáról kapta nevét. Ezt pesti fürdőként is emlegették, nyilván azért, mert legközelebb volt a hídhoz, s így a pestiek is szívesen látogatták. Az előcsarnokban márvány szökőkút Metszet a török ítéletvégrehajtásról 36