Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Vargha Balázs: Thurzó Gábor és a Belváros I.

A látogató személye körül van némi homály az elbeszélésben. Azzal búcsúzik, hogy küld egy példányt a cikkből, amit róluk ír majd. Nem küldött, és Thurzó sem találta a róluk szóló tanulmányt, hiába kereste. Lehet, hogy nem volt módjában közölni a cikket. Hiszen mondta is, hogy „nem a legjobb lapok", amikbe ír. Megszűnhetett vagy betilthatták az újságját. Lehet, hogy ő maga is lebukott, hiszen a leírásból is nyilvánvaló, hogy kemény baloldali ember volt a szociográfus. De van még egy eshetőség: hogy a látogató személyét — részben vagy egészen — az író konstruálta. Gyerekkora óta voitak kételyei a családi üzem patriarchális légkörének valódisága felől. Ezeket személyesítette meg a marxista kutató alakjában. Az üzem megtekintése után, mikor kettesben maradnak „fönt" a lakásban, ilyen fölvilágosító beszédet mond a látogató a tulajdonosnő fiának, akiről már azt is tudja, hogy jó könyveket olvas és írónak készül: „Nézze . . . milyen szép itt minden! Állandó, mozdíthatatlan. Súlyos és végérvényes. Mint ezek a faragott bútorok, perzsák, kristályok, könyvek. Maga úgy érzi, talpán áll a világ, apja, nagyapja megszerezte ezt az állandóságot, mozdulatlanságot. De tudja, én mit látok? És sajnálom, hogy maga nem látja. A bútorfaragó munkás verejtékét, a perzsaszövő vakuló szemét, a kristályfúró romló tüdejét. És most, ha tudja, képzelje el, hogy azok is mind élnek, mozognak, és minden lehelletükre mozog, csúszik, omlik ez a maga szép állandósága." A munkások leheletének ereje — József Attila-kép ez, A város peremén magasba lendülő befejezéséből ismerős: . . . E fölosztott föld körül sír, szédül és dülöng a léckerítés leheletünktől, mint ha vihar dühöng. Megeshetett persze, hogy egy szociográfus 1933-ban József Attilának akkor megjelent verséből idézett, s Thurzó Gábornak ez ilyen mélyen emlékezetében maradt. Az is lehet, hogy a valóban megtörtént látogatás írói megfogalmazásához ő alkalmazta — esetleg nem is egészen tudatosan — ezt a motívumot. A látogatás idejét — nemcsak József Attila verse alapján — 1933 körűire tehetjük, Thurzó egyetemista éveire. De őbenne már sokkal előbb, kamasz korában ébredezett valami félszeg kíváncsiság: meg kellene ismerni a nehezen élő emberek világát. Budafokon nyaraltak. Édesanyjuk délutánonként a nagy piros autóval jött ki hozzájuk. O viszont napközben a barlanglakókat „tanulmányozta". ,,Ezekre voltam kíváncsi, meg szerettem volna kérdezni, miért laknak a földbe vájt odúkban, előttük tenyérnyi kertecske, görcsös, meddő körtefák közé húzott kötélen száradó, rossz holmik. Nem akartam, hogy lássanak, magasra nőtt bodzasövény mögül figyeltem az egykedvűen ülő, feketére soványodott férfiakat, szüntelenül teknő fölé hajló asszonyokat, a sok-sok gyereket, girhes csirkéket, a száraz füvet rágó kecskét, s féltem, magam se tudom, miért, rajtakapástól rettegtem, hogy rám kiáltanak, kővel dobnak meg. De nem vettek észre, és én így ismerkedtem valamivel, amiről semmit sem tudtam, s amit akkor hogyan is érthettem volna." Egyszer segíteni is próbál a barlanglakókon. Nem sikerül a kifliakció. „. . . egy nagy zacskó sóskiflivel másztam fel a Kálvárián, és álltam meg, szótlanul kínálva, a gyerekek előtt. Csak körülvettek, s éreztem, nemcsak én félek tőlük, ők is félnek tőlem. Nyújtottam a zacskót, felmutattam egy kiflit, de csak álltak, figyeltek, mit is akarhatok? Aztán a kecske rántotta ki kezemből, ügetett el a kiflivel, én pedig elsírtam magam, és többé nem merészkedtem felfedező útra a nyomorúságba." Tulajdonos és alkalmazottja A Rutterschmidt-dinasztia író-leszármazottja tehát nem a fölszabadulás után kezdett olvasni a társadalmi osztályok helyzetéről, s szociális lelkiismerete nem az üzemük államosításától datálódik. Ez szakszerűen igazolható. 1939-ben írta azt a remek novellát, amely a Belváros és vidéke kötet szerkezetében kapott végleges formát és helyet: Kifosztjuk Lujza nénit. A látványos rokoni és munkaadói akciót ő maga nevezte el kifosztásnak, ott a tetthelyen, gyerekkori szégyenben égve. Lujza néni — özv. Schiller Románné — a péküzlet pénztárában kapott alkalmazást. És dézsmálta a pénztárt. Véletlenül rájöttek, s a család kocsival vonult ki büntetőexpedícióra. Az apa fölpakoltatta Lujza néni ingóságait. „A kocsis. .. sorba szedte le a virágos falról a képeket. Ámort és Pszichét, Lédát a hattyúval, a chilloni várkastélyt, stikkelve . . . Ezüstrámában a falon függött Schiller Román arcképe, hatalmas bajusszal, éktelen nyakkendőboggal vastag nyakán. A kocsis leakasztotta azt is." (Ennek a képnek csak a keretét hozták el.) A gyerek szenvedett és töprengett: „Mért tettük ez! Mért volt olyan fontos a magunké! Mért állhattunk ilyen bosszút!" Megtoldhatjuk még egy kérdéssel: Miért vitték el erre a spektákulumra a gyerekeket? Világos, hogy nevelő célzattal. Tapasztalja meg, milyen sors vár a megtévedtre. Ez a családi önbíráskodás volt a legcsattanósabb, de nyilván nem az egyetlen eset. S nem is mindig ütközött össze apa és fia ítélete ilyen erősen. Vagy később az íróé és özvegy édesanyjáé. Rózsika, aki negyven évig árult a boltban, az államosítás után végkielégítést követel. Bírósági fizetési meghagyással. Mégpedig az írótól mint jogutódtól. Hálátlanság, hogy megtagadja \ patriarchális múltat, az együtt eltöltött évtizedeket? Végül is igaza van. ,,— Csak azt nem értem, mién vagy ilyen dühös? Azt hittem, ismerlek. És most látom, neked nincs igazságérzeted. Én egy elnyomott osztály voltam. Most meg úgy beszélsz velem, mint egy kapitalista. Munkásnak a bérét ezt megmondták. Kicsoda ? — A nyugdíjintézet. Meg a szakszervezeti bizalmi. . . Havi részletekben egyeztünk meg. Kifizettem, utolsó forintig mindent, pontosan. Ezzel leróttam a tőkés rend adósságát, ötezer forint váltságdíjért búcsúztam a kapitalizmustól." (A fizetési meghagyás) Tárgyak A zsákmányt, amit Lujza nénitől elhoztak, a lehető legsemlegesebb szóval tárgyaknak mondja. Sem nem kincseknek, sem nem vackoknak. S ezzel a szóválasztással jobban érzékelteti, hogy elhatárolta magát a rajtaütéstől, mintha háborogna. A távolságtartást még teljesebbé tette, amikor a Belváros és vidéke kötetbe beillesztette a novellát. Az első változatban még úgy kocsiztak haza, hogy az ő ölében billegett a gramofon, az óriási vörös tölcsérrel. A végső fogalmazás szerint csak három öccse fért be, ő gyalogszerrel kísérte a megrakott kocsit, a felnőttekkel együtt. De a begyömöszölt tárgyak még oda is kiszaglottak. „Éreztem útközben is, naftalinszaga volt a holmiknak, még a gramofonnak is . . ." Lehetséges, hogy ugyanaz a tölcséres gramofon megmaradt a Váci utcai házban, átélve még egy háborút? Lehetséges, mert ez a kínos emlékű tárgy újra föltűnik évtizedek múlva mint a lakás berendezésének megrögzött darabja. ezek a tárgyak, emlékek, rettenetes! Szívből utáljuk, mégsem dobjuk ki az ágaskodó, mancsában sótartót kínáló porcelán kutyát. Az előszobafogas! Agancsok, kiszakítják, amit ráakasztunk, és mégsem vetjük szemétre. És természetesen a családi fényképek, vastag blondell keretben ... Mi közöm a karlsbadi kakaóscsészéhez, rajta Ferenc József képe? Mi közöm Oscar Wilde verseihez, Beardsley rajzaihoz? Húszéves koromban utáltam már őket. És már kidobhatnám az előszobaszekrény tetejéről a tölcséres gramofont, kitömött baglyot, nagyanyám kalapskatulyáját, mind a tizenkét structollas kalappal." _ (Camp) Ezt a nemszeretem lomtárat pedig azért írta le ilyen szemléltetően, sőt szagolhatóan, hogy a karcolat végén rezignáltán megállapítsa: az idejétmúlt, ízléstelen „camp" tárgyaknak ma újra zajos divatja támadt. Bolondos divat, de megvan az üzleti háttere. Történelmi ízlésváltozások finomították Thurzó ízlését. Apja túlbecsülte az efféle ingóságot. Az üzletéből ellopott pénzt ebben az alakváltozatában is érdemesnek tartotta arra, hogy visszalopja. Őt viszont duplán feszélyezték a tárgyak: morálisan és stilárisan. Nemcsak az elhozottak, az otthoniak is. Mikor a szociográfust bevezette a szobájába, akkor érzett rá, hogy idegen tőle ez a nagyon szép, nagyon otthonos lakás: ,.Vittem át a szobákon, súlyos, szecessziós bútorok, egy Oscar Wilde-színjáték díszletébe illő monstrum díszvázák között, nehéz bársonyfüggönyök mentén, komoly perzsákon át a lakásba." Ez persze már nemcsak stíluskultúra kérdése, hanem történelmi állásfoglalás. Thurzó Gábor ott maradt szülőházában, de gondolkozásában, alkotásaiban túllépett rajta. 23