Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Pioker Ignác: Otthonaim

Otthonom Feleségemmel dék gépeket, aztán rendbe hozni őket. Akkor még nem gondoltam rá, az új élet új feladatokat új lehetőségeket hoz az én számomra is, csak azt tudtam, minél előbb meg kell indulni a termelésnek. Később, a munkaversenyek idején is ezt éreztem a legfontosabbnak. Mert merészség az volt már bennem gyerekkoromban, versenyezni megtanultam mint sportoló, itt azonban többről volt szó: a munkásosztály, az egész ország felemelkedésének a támogatásáról. Nem volt könnyű a vállalás, a helytállás. Mikor a csepeliek kihívása megérkezett, három napig gondolkodtam, aztán úgy éreztem, én is tudok úgy dolgozni, mint ők, hát lássuk! Eletemnek erről a szakaszáról többen írtak, ezt ismerik a legjobban, nem is akarok bőven szólni róla. Csak anynyit: 1951-ben 23 hónap alatt elsőnek az országban befejeztem az ötéves tervemet. Átlagosan 270%-ot teljesítettem. De talán arra vagyok leginkább büszke, hogy munkámmal elnyertem a bizalmat, magam ellenőriztem «aját magamat, minden munkadarabomon ott állt saját jóváhagyó pecsétem: P. I. A Szocialista Munka Hőse lettem, Kossuth-díjas, kitüntettek többek között a Munka Vörös Zászló meg a Magyar Népköztársaság Érdemrenddel. Fölmerülhet a kérdés, vajon reális volt-e az én eredményem. Az volt. És nemcsak az enyém volt. Említettem már mestereimet. A felszabadulás előtt is rám bízták a kényes fazon-munkát, vagyis az idomdarabokat, amikor nem simára kell gyalulni, hanem görbe felületeket kell kialakítani. Már akkor jó minőségű munkát végeztem. De, ismétlem, nem magamtól lettem „minőségi" dolgozó. Példákat láttam magam előtt. A munkaverseny során is éreztem a kollektíva támogatását: rendben voit a gép, erre magam is nagyon ügyeltem, nem volt fennakadás az anyagellátásban, jó késeket kaptam. Ezt kell megérteni: munkatársak nélkül nincs kiemelkedő eredmény. Örülök, hogy nem csalódtak bennem azok, akik segítettek. Persze, magam is igyekeztem. Van például egy olyan tulajdonságom, ami szeretném, ha a fiatalokban is meglenne. El tudok gyönyörködni saját sikerült munkámban. Szerintem nem jó szakember az, akit hidegen hagy a saját eredménye. Aztán a rendszeretet, az idő jó kihasználása, az ún. mellékidő csökkentése. Mindig volt többféle tartalékkésem, előkészültem a munkához, a kések finom élezését magam végeztem stb. Nem szabad elfelejteni, az igazi melós mindig újít. Különösen folyton méricskél, figyel, számol az, aki gép mellett áll. Nem véletlen ám, hogy a felszabadulás után sok vezető poszton a volt esztergályosok állták meg a helyüket! Többek között Móréh Mihály technikus barátommal megterveztük a gyalugépre a négykéses befogót. Volt munka, amelynek elvégzésére kiszabott 2043 perc 240 percre csökkent az újítások következtében. Mert vigyázat, a munkaverseny nem mindenáron való rekorahajhászás, inkább észköszörülés. Persze, és erről írnak eleget, az újítás sem mindig fenékig tejföl. 1958-ban Brüsszelben, a világkiállításon, egy gyaiura, esztergára, marógépre fölszerelhető másolóberendezéssel, melyet Móréh Mihállyal terveztem, aranyérmet nyertünk. 1978-ban, bár közben húsz év telt el, Brnóban újra megkaptuk a zsűri aranyérmét. A szabadalmat most talán majd gyártani is fogják. A kedélyem mindig jó volt, ezért mondom most is: a magyar szabadalomhoz nem kell semmi más, csak hosszú élet. Ahogy engern neveltek, én is úgy igyekeztem nevelni. Többek között Szőnyi Miklós meg Patkós Lajos dr. mellettem kezdte a munkát. Az egyik otthonom ma is a gyár, az Izzó. Tagja vagyok az igazgatói tanácsnak. Eljárok a Bajza utcai iskolába, útmutatást adok a gyerekeknek, szülőknek. A nyugdíjban sem unatkozom. Tagja vagyok a kerületi Pártbizottságnak, az Elnöki Tanácsnak, országgyűlési képviselőként is dolgozom, van munkám a Hazafias Népfront Elnökségében, úgyszintén az újpesti Hazafias Népfront vezetőségében. Két fiam technikumot végzett. Az egyik szintén az Izzóban dolgozik, de a másik kijelentette: „Sem a fényedben, sem az árnyékodban nem akarok élni"; másutt keresett munkát. Feleségemmel együtt nevelgetem három unokámat is, bevallom, ez a „munka" aztán igazán sok örömmel jár. Itt lakunk Újpesten, kis családi házunkban. De messze van Temesrékas, de messze az a fáradt kisgyerek, akit az Ambrózy báró fölrázott álmából! Mégis milyen közel. Felnőttem, túl vagyok a hetvenen, de nem érzem magamat öregnek, habár úgy szólítanak: Náci bácsi. így van ez jól. Itthon vagyok, van otthonom, ez a két szoba és még ennél sokkal több. 7