Budapest, 1979. (17. évfolyam)

1. szám január - Szilágyi György: Zuglói ballada

Szilágyi György Nagyapámmal az udvaron ZUGLÓI BALLADA Itt, a város szélén ma is féktelenül nyargal a szél; viszi-hordja a Rákosrendező-pályaudvar füstjét-kormát, és észrevétlenül lerakja a hajdani bolgárföldek helyén magasodó modern lakóházak ablakpárkányaira. Negyven évvel öregebben, már kissé nehézkesen ballagok a körvasút sori töltésen, tűnődve nézem az elém táruló tájat, és emlékezem. * Zuglóban nőttem fel. Az Erzsébet királyné útja, a Rákos-patak és a bolgárföldek által határolt vidéket ma is szűkebb hazámnak tekintem. Zuglóban jártam elemi iskolába, ott voltam először szerelmes, és ott ért az első csalódás is. Életem minden jelentős eseménye — jó és rossz, felemelő vagy elszomorító — Zuglóhoz kapcsolódik. Voltaképpen a „Csikágóban" születtem, mégis zuglóinak vallom magam, mert hatéves koromban — 1934 nyarán — kiköltöztünk az akkor még külvárosnak számító Zuglóba, ahol gyermekéveimet és ifjúságomat töltöttem. Szüleim születésem után elváltak, én anyámmal és nagyszüleimmel maradtam. Nagyapám valamikor órásmester volt, de a szakmából kiöregedett, megélhetésünk egyetlen forrása anyám kezemunkája volt. Nagyszüleim számára Zugló az utolsó állomást jelentette, ahol együtt álmodoztak a „régi szép időkről", amikor még a kispolgári jólét bástyái mögül szemlélhették a világot. A bástyákat azonban ledöntötte az első világháború, a hadikölcsön kötvények árát nem térítette vissza soha senki, pedig ezek a féltve őrzött kötvények jelentették a két öreg számára hosszú éveken keresztül a remény utolsó szikráját. Anyám varrt, kézimunkázott, vagy műselyemharisnyák leszaladt szemeit szedegette, arról már rég lemondott, hogy állás után kilincseljen; kinek is kellett volna a 30-as évek válságtól letaglózott Magyarországán egy csípő- és csuklóficamos asszony, aki bottal is csak nehezen tudott járni. Az aprócska helyiség, ahol gyökeret vertünk, lakás és egyben műhely szerepét töltötte be. Műhely? Egy időben gombáthúzással is megpróbálkoztunk, de a részletre vásárolt présből még az első havi részletet sem sikerült kipréselnünk . . . Később „kilós-ruha"-mosást vállaltunk; a batyuba kötött fehérneműt nagyapámmal behordtuk az Imperial Gőzmosodába, ahonnan tisztán, kivasalva érkezett vissza hozzánk, mi pedig a „közvetítésért" néhány fillér jutalékot kaptunk. Ha visszagondolok gyermekkoromra, fullasztóan forró nyarakra és kegyetlenül hideg telekre emlékezem. Nyáron a „lakás" tüzes katlanná változott, télen lefekvés előtt éjszakára mindig felöltöztettek, mielőtt ágyba bújtam. Reggelre a víz fenékig megfagyott a vödörben, a szél az ajtó repedésein át behordta a havat a padlóra, a falon csillogó jégkristályok képződtek . . . Petroforon főztünk, petróleumlámpával világítottunk. A vízcsap az udvaron volt, pontosabban a vízcső, amelynek végére csapot szereltek; télen mindig máglyát raktunk köréje, hogy leolvasszuk róla a fagy bilincseit. A ház, ahol felnőttem, akkor épült, amikor Zugló még a város dzsungeljének számított ; a Rákos-patakon innen és túl embermagasságú gaztenger hullámzott a réteken, amelynek ösvényein nem kis bátorságot igényelt alkonytájban keresztülvágni az Erzsébet királyné útja felé. Erzsébet királyné útja! Az idő tájt disznókondákat, birkanyájakat hajtottak végig rajta a vásárra igyekvő parasztok, esténként pedig lovak, kecskék és szarvasmarhák koptatták kövét, amint hazafelé ballagtak a kövér legelőkről az istállók homályába. Szomszédunkban — a Miskolci utca és Erzsébet királyné útja sarkán — kétemeletes bérház magasodott a vidék földszintes házai fölé, a Brichta-ház. Ez az épület — a hozzátartozó asztalosáru üzemmel — a 20-as évek végére a környék üzleti központja lett, amelynek hatósugara az Öv utcáig, a 67-es villamos — azóta már Rákospalotára áthelyezett — végállomásáig terjedt. Gyermekkoromban a 67-es villamos még csak az öv utcáig közlekedett. Ott volt a végállomása. A kezdet és a vég állomása, mert aki azokban az években arrafelé jutott lakáshoz, vagy ott épített magának házat, annak ez a végállomás jelentette a világ közepét. Volt ott trafik, drogéria, cukorkaüzlet, kocsma, fűszerüzlet, hentes, fodrász, festékes, cipész és szabó, még kézimunkaüzlet is, az öv utca sarkán pedig egy nagyvendéglő, ahol a helyi notabilitások hallgatták esténként a cigányzenét. A Brichta-ház utcai frontján egy vendéglő, egy sajt-vaj csemegeüzlet, egy patika és egy úri-női fodrászat működött. Az üzlethelyiségek az évek során többször is gazdát cseréltek, legtovább a vendéglős és egy cipész tartotta magát. Közvetlenül a Brichta-ház kőkerítése mellett, arra szinte „rátapadva", nagyszüleim egyetlen helyiségből álló — s egyben lakás céljául is szolgáló — „kelmefestő képviselete" színesítette a környék kereskedelmi flóráját. .. Az üzletlakás mögötti udvaron proletárlakások támaszkodtak a Brichta-ház egyik üzemépületének tűzfalához. Az udvar végén kezdődött a „kert", kétszáz négyszögölnyi földterület, vadul burjánzó gyümölcsfákkal, bokrokkal, különféle — szakértelem nélkül kezelt — csenevész veteményekkel. Ez volt az én birodalmam. A Brichta-ház műhelycsarnokát és a mi kertünket közös kőkerítés választotta el a Fővárosi Autóbuszüzem „felségterületétől", amelynek garázsában naphosszat kövér, * kék autóbuszok beteg motorjait járatták. Nappalainkat az asztalosáruüzem fűrész-19