Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Vargha Balázs: Kálnoky László, a koporsókísérő bohóc II.

Csigó László felvétele Irodalmi városképek VARGHA BALÁZS Kálnoky László, a koporsókísérő bohóc II 22 Táj az arc, arc a táj Mikor a legmélyebb sötétségben merítkezik meg Kálnoky, akkor is szikráznak ötletei. S mikor derűsen néz szét a világban, hajlik akkor is a groteszk torzításra, a valóság felbukfenceztetésére. Lányarc — a vers címe sugaras portrét ígér, s ha már portré, akkor valami hasonlóra számítunk, mint az olasz reneszánsz szőke leányarcai. A piros alma mosolyok elefántcsont lépcsőn gurulnak. Ez a metafora még bele is illik a várt arcképbe. De a következő sorban egyszerre felborulnak az arányok, mint valami trükkös filmképben, s mi ott állunk Gulliverként egy óriásleány huzatos orrlyukánál : Házikó az orr, páros ajtaján ki- s bejár a lég mint vendégsereg. A következő sorokban áhítatos szentképpé szelídül ez a nyughatatlan leányarc: Gyöngykagyló a fül. A homlok fehér templompadozat. De csak azért, hogy mindjárt szentségtörésbe, szűzi feketemisébe taszítsa a verset a befejezés: Varkocsok, szűz, fekete papnők járják éjféli táncukat. Ennek a roppant energiákat felszabadító metaforaalkotásnak fordított párja kitekintés egy boszorkányos tájra, amely arra késztet, hogy emberi vonásokat képzeljünk bele. S itt mindjárt a különbséget is szemlélhetjük, a táj megszemélyesítésének két fokozatát. Hogy az őszbe boruló táj vetkőzik, s mint egy leányzó didereg és szégyenkezik — ez mind összhangban van versképzeteinkkel: Szégyenkező leányként áll a nyári tájék, a gyertyafénybe játszó ég alatt; ledobja testéről a tarka rongyokat, s hideglelős ölelkezésre készül. Az ősz Az már szokatlanabb, hogy a bozótos, sziklás hegyoldal egy viharvert, sőt gutaütött vén ember arcát formázza. Mégpedig pontról pontra. Kigyomlált fejtető a messzi fennsík. Mogorva arc a távoli sziklatömb. Szemöldöke a kúszva el nem érhető tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány. Vörös szakálltüskéin régi szégyen vet lángot alkonyatkor. A keletiek Buddhát faragtak ki hegyből, az amerikaiak meg nemzeti hősöket. Az ilyen szobormonstrumok megmosolyogtató bizonyítékai az emberi óriáskodhatnéknak. Kálnoky verse azonban éppen hogy lekicsinyíti a nagy természeti formákat az optika törvényei szerint. Hiszen ha két méterre ül tőlem valaki, megeshet, hogy éppen akkorának látom a fejét, mint a kétszáz méternyire levő hegyet. Az arányok ilyen átugrásait valamikor gyerekkorunkban tudtuk őszinte meglepődéssel szemlélni, amikor észlelésünket még nem fogták satuba a perspektíva törvényei. De Kálnoky meglepetései nem gyermekiek. Inkább azt mondhatnánk rájuk: a szemlélet földcsuszamlásai, világrengései, amelyek a köznapivá koptatott szóképeket visszaváltoztatják dermesztő valósággá: Megdöbben a szerelmes, ki évek óta áll a parkban, s mikor már lába gyökeret eresztett,