Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Vargha Balázs: Kálnoky László, a koporsókísérő bohóc II.

és szél kúszálja lombhajdt, meglátja hölgye ablakában a gyors, felvillanó fényt, az elmulasztottnak hitt jeladást. És meglepődik a lovas, aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál, s egyszerre látja, hogy az árkok óriási homlokborázdák, s meglepődik a vándor, ha egy rézsútos ösvény kaptatóján útjába áll az átugorhatatlan orrsövény. Meglepetések (Kálnoky szóalkimista műhelyének figyelemre méltó terméke az utolsó íiárom sor, ahol a tájat arccá változtató nagy mutatványt másfajta átváltozás is kíséri: az ösvényt a majdnem azonos hangzású sövény rekeszti el.) „Város- és önarckép 1955" Ritka eset, hogy Kálnoky datálja a versét. Ez az egyik a kettő közül. S nemcsak a dátuma bizonyos, hanem a modellje is: félreérthetetlenül Budapest ,,e város, hol feszengve élek". De mégsem azonos ez a város Budapesttel, inkább annak rajzfilmesített mása. ahol A házak sárga elefántok, a járdák szürke tigrisek. Az események is pontosan összehangoltattak ezekkel az elefántokkal és tigrisekkel. Például: Tüzes liliomok forognak kalauznők fogai közt. S mitől lesz önarcképpé is egy ilyen rajzfilmpanoráma? Attól, hogy a költő még itt is túl kockázatosnak látja létét, s még messzebbre vágyna bujdokolni, saját alakját, sőt lényét cselesen megváltoztatva. Bór lennék boldog pörsenés gyógytornász egyengette háton, légy a kávéház asztalán, hol a cimersas két feje zártkörű klubot alapított, a tarkón hajszál, mit maradék utasüdítővel locsol a szórakozott agronómus! Mi képviseli itt történelmi érvénnyel a címben megadott évet? Az utasüdítő-e, ez a förtelmes folyadék, annak is a maradéka, az is egy agronómustarkó utolsó két hajszálára locsolva? Nem, ezek a képek nem önmagukban, nem egyenként jellemzik azt az időszakaszt, hanem összefüggéstelen összefüggésükkel, kemény diszszonancíájukkal. Az átváltozás meghiúsul, a költő nem léphet át az első fokú fantasztikumból a másodfokúba: sajátmagaként kell végigélnie, amit kiróttak rá. Kik? . . . úszólecke közben a fuldoklót kell játszanom, hogy mélyvizböl kihúzzanak halálra rémült üldözőim, és kést fogjanak rám a parton . . . Sajnáljam-e hát, nem tudom, ha megfeszíttetésemet egyelőre, a kedvezőtlen időjárás miatt lemondja a vidám-parki rendezőség . . . Van ennek a versnek egy régi, egri párja. Az őszi képek kisvárosból ciklus záróverse, a Völgykoporsó. Címe azt a nyomasztó képet előlegezi, hogy a hegyek koszorúja a város körül: halotti koszorúk sora, a város maga pedig kollektív ravatala lakóinak. Az embereket — őt magát is — a semmi öli itt. Az élet oly unalmas és egyhangú, mint az egyszeregy. Vasárnapi ebéd után az ember nyújtózik bután, s telt hassal futballmeccsre megy. A nagytemplom órája kong. Hangja gyorsan hal el a híg levegőben. Az őr tutul. A megkínzott agy elbutul, és rémképekkel álmodik. A sarkon gyermek áll; sovány kezében egy darab kenyér. Az óra azt ütötte le, az őr is azt tutulta le, hogy életem semmit sem ér. „Egy magánzó emlékirataiból" Eger emlékét egészen másképp támasztja föl legújabban, mint ahogy valamikor látta az erdőkoszorúzta ravatalon. A „koporsókísérő bohóc" nem temet és nem sirat. Érdes kacajjal kíséri hőseit a versbeli halhatatlanságba. Mivel érdemelték ki a halhatatlanságot? Jeles tettekkel, akárcsak a homéroszi hősök. Illik is némelyikükhöz az eposzi hang, sőt hangvétel, a „Fegyvert s vitézt éneklek . . ." Ez a verssorozat, amelyet Egy magánzó emlékirataiból címmel ad közre a költő, hetykén önironikus. Olybá veszi korábbi verseit, mint gyógyult beteg, akinek lázálmában mondott szavait idézik. Ó, hogy rá tudtok nehezedni az emberi lélekre mázsányi súlyotokkal, égi és földi hatalmak! Küszködik veletek a gyarló, halandó lény, de hiába. Küzdelme olyan, mint hogyha haragvó kisded dörömbölne parányi ökleivel egy óriás boltozatos mellkasán. Ekként kiáltanak átokszavakat alanyi költők a puszta űrbe, s zagyválnak össze tücsköt-bogarat a létezés rémségeiről. Igen, alanyi költők sok mindent irkálnak, egyebek közt átokszavakat is. De A létezés rémségei címmel más nem írt — tudtommal — versciklust, csak Kálnoky László. O'yan szép versciklust, hogy bárkit kész volnék párbajra kihívni, aki ilyen alpári módon fitymálná, mint ahogy ő teszi. Az persze más; a költőnek ehhez is joga van. Magát sem kíméli az emlékiratokat író magánzó. Megírja, hogy egész életére kiható első irodalmi élményeire egy falusi budiban tett szert, nemolvasásra kirakott ponyvaregény-szeletekből. S bevallja azt is, hogy egyszer-másszor meglegyintette tudatát az okkult jelenségek túlvilági szele. Gyerekkorában Egerben történt egy nyári vasárnap délután. Édesanyja a barátnőjével együtt az első emeleti ablakban könyökölt, virágmintás díványpárnán. Odalent egy fiatal katonatiszt haladt, igen szép fajkutyával oldalán. „jó lenne, ha feljönne hozzánk az a gyönyörű kutya." — szólt a barátnő halkan. (A tiszt az utcazajban semmiképp nem hallhatta meg. Különben is, anyámék a kutya ismeretségére vágytak, nem az övére.) Kevéssel utóbb mindketten elhagyták az ablakot, hogy uzsonnához készüljenek. E pillanatban nagyot csattant az előszoba rézkilincse, — az ajtó nappal nem volt kulcsra zárva —, s a szép kutya ott állt az előszobában, gazdája nélkül. Beinvitáltuk a kedves állatot, s kínáltuk volna ezzel-azzal, de ő csak körüljárta a szalont, hagyta ugyan fejét megsimogatni, mégis, mint aki kívánságunknak csupán udvariasságból tesz eleget, jelezve, hogy nincs sok ráérő ideje, eltávozott, ahogyan jött. Többé sosem láttuk viszont. Hadd tegyem hozzá, hogy az ablak helyzetéből nem találhatta ki az utcai járókelő, melyik a lakás ajtaja. Mert az mégiscsak elképzelhetetlen, hogy a kutya leolvasta az ajtóról apámnak fémlemezre vésett nevét. A körülményeknek ez a perrendtartásszerű ismertetése hasonló Arany János Szent László legendájának ahhoz a bizonyságához, hogy a templomnak egy nem szavajátszó őre" tanúskodott a megtörtént csodáról. A tény az tény, a szép kutya följött. Ésszerű magyarázat azóta sincs rá. Ésszerű érvek csak arra adódnak, hogy nem jöhetett föl. Egri szállóige Mulatságos anekdotákat ír meg Kálnoky ebben a verssorozatában. De vajon igazán mulatságosak-e és anekdoták-e egyáltalán? Egy lángésznek tartott muzsikus, akinek pályája alkoholba fúl, egy ügyvéd, aki ügyfelei fogytán a város polgármestere ellen indít reménytelen, donquijotei akciókat— inkább siralmas alakok, ha egyszer-egyszer kacagtató helyzetbe pottyannak is. És a költőt évtizedeken át nyomasztotta, hogy ilyen figurák közt élve belőle sem lehet más, mint a helyi panoptikum egyik csodabogara. Mert ugyan hányan tudnák megítélni a városban, hogy van-e lényeges különbség az ő versei és azon verses mottók között, amikkel F. János ékesíti bírósági beadványait? A leginkább anekdotikus hőstett Z. Aladár alezredesé, aki kardcsörtetve követelt elégtételt a helyi lap báli tudósítójától. Egy kezdő újságíró ugyanis a Nőegylet jelmezbáljáról írva abba a tévedésbe esett, hogy Z.-né libát (!) alakított tolldíszes jelmezében. A férj tiltakozásának meglett az eredménye. A következő számban ezt írták, kiemelt szedéssel: Az Egri Római Katolikus Nőegylet farsangi jelmezbáljáról közölt tudósításunkba sajnálatos hiba csúszott. Ez úton tájékoztatjuk lapunk olvasóit, hogy vitéz Z. (teljes név) Aladárné az említett alkalommal nem liba, hanem ízléses postagalamb volt. Ez a túlságosan is sikerült helyreigazítás új szállóigét termett: „Nem liba! ízléses postagalamb." Szokássá lett, hogy társaságban ezzel igazították helyre a tévedéseket az egriek. Kálnoky kétkedik, hogy fennmarad-e ez a szállóige, hiszen már kevesen vannak, akik emlékezhetnek az esetre. Azt hiszem, nem kell aggódnia. Ahogy Bartók és Kodály újra megtanította a nemzetnek a kihalófélben összegyűjtött népdalokat, úgy gondoskodott róla ő versével, hogy a városi szállóige-folklórnak ez a nagybecsű terméke ne vesszen ki. 23