Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Tamás Ervin: Komárom

A Klapka György utca Az Igmándi erőd udvara vegyes bizottság (amelyet azért hívtak létre, hogy összehangolja a határ menti területek fejlesztését) azt indítványozta, hogy egyeztessük a határ menti ikervárosok rendezési tervét. Elsőnek Komárom és Komárno között kerül erre sor." — Sor került erre? — kérdem a tanácselnöktől. — Rendszeressé vált a tervegyeztetés, bár elmondhatom, hogy a két város együttműködésében még rengeteg tartalék rejlik, nehéz a kezdeményezésekkel átevezni az ügymenet hullámain . . . Néhány éve szóba került, hogy a Duna—Majna—Rajna-csatorna megnyitása után tetemesen nő a Duna hajóforgalma, s nem érdemes a környéken új téli kikötőt építeni, amikor ez már megvan a csehszlovák oldalon — közösen lehetne hát hasznosítani! Szerepelt a városi vezetők találkozóján közös üdülőterület létrehozása a magyar oldalon, a termálvízkutatások összehangolása, sőt az is, hogy nem volna-e ésszerű egy hőközpontból megoldani a két város távfűtését. Bizony, a fentebb sorolt elképzelések megvalósítása még mindig a jövőre vár . . . Pedig megtudom, hogy azóta Komáromban megépült egy kétezer lakást fűtő hőközpont, amelyet a következő ötéves terv idején már ki is nő a város . . . — Valamikor csak néhány autó, lovas kocsi húzott át a hídon — mondja egy komáromi őslakó —, ma pedig a kamionok tömege. Nyáron, csúcsidényben a városközpontig állnak az útlevél- és vámvizsgálatra várakozó autók! Meg azután mi is jövünkmegyünk! Innen oda jófajta sörért, cipőért; onnan ide élelmiszerért. Talán egy másik városban elégedetten mondanák, hogy jó nekünk, itt mindenfajta bolt, üzlet van, mi azonban panaszkodunk, hogy mindenből csak egy van — s ketten használjuk! Nagy a „spontán" vándorlás. És a szervezett? —Tudja, ha odaát vagyok, legalább annyiszor kell köszönésre emelnem a kalapomat, mintha idehaza lennék . . . Sok az ismerős — felel a kérdésre Füstös László. — Jó lenne azonban az ünnepi alkalmakon túl is erősíteni a munkakapcsolatot, a spontán elemeket tudatosabb mederbe terelni. A mindennapos kapcsolat manapság leginkább abból áll, hogy odaátról naponta körülbelül 120 asszony érkezik a lenárugyárba, 25 komáromi munkás pedig a komárnoi hajógyárban dolgozik. — A kulturális együttműködés a legszorosabb — mondja Soleczki Szilárd, a művelődési ház igazgatója. — Gyakran látjuk vendégül a területi magyar színházat, hozzájuk pedig tánccsoportunk jár át . . . Eddig kétévenként rendeztük meg közösen a Jókai-napokat — ennek a két város gimnáziuma volt a házigazdája. Egyszer itt, másszor ott zajlott a verseny, legutóbb zenében és szavalatban is a komárnoiak vitték el a pálmát. Ezentúl évenként rendezzük meg a találkozót, idén — 1979-ben — gazdagabb lesz a program, termékbemutatóval, különböző kiállításokkal, tapasztalatcserékkel színesítjük. Addig is, ha már Komáromban vagyok, nem hagyom ki Komárnot. A hídon várom az útlevél- és vámvizsgálatot . . . 17