Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Tamás Ervin: Komárom

Egyelőre azonban félnek tőle: hiába lesz az új medence lóhere alakú — nem hoz szerencsét . . . A vár és vidéke is a város kihasználatlan lehetőségei közé tartozik. A műemlékek közül a legrégibb és a legismertebb, Komárom életét és fejlődését időnként kedvezően, máskor rendkívül kedvezőtlenül befolyásolta. Kecskés László, a múzeum igazgatója szerint a vár helyét földrajzi tényezők határozták meg. — A Duna Pozsony és Budapest közötti, körülbelül 200 kilométeres folyamszakaszán, a Vág—Duna torkolatánál alakult ki olyan átkelőhely, amely minden évszakban, állandóan használható volt. E pont birtoklása az egész környék feletti uralmat jelentette. A honfoglalás óta vár állott itt. A török háború tette szükségessé a középkori építmény korszerűsítését és bővítését. A XVII. század végén már tekintélyes erődrendszer állt a hódítók útjában. Egy 1810-ből származó, nagyszabású terv szerint olyan erődítményrendszer épült volna itt, amely nyolc főerődböl, ezeken kívül és belül számos védőműből állt volna — de úgy látszik, akkor is voltak beruházási gondok, így született egy szerényebb elképzelés is, s a harmadik terv készítésénél ezt használták föl, amely azután testet is öltött. Az új erődrendszer magva az Öreg- és az Újvár egybeépített tömbje volt, de felhúzták falait az igmándi és a monostori erődnek is. Gerő László építész a hatalmas erődítmény jelentőségét így foglalja össze: „Európában a XVII— XVIII. században kialakuló és szinte teljesen takart vármaggal bíró új európai vártípusra, az erődre csak egy magyar példánk van, Komárom, amellyel a magyarországi várépités le is zárul." 16 Ritka műemlékegyüttes tehát a komáromi erődrendszer. Füstös László tanácselnök bólogat: — Ha előbb látunk hozzá a feltáráshoz, a rejtett lehetőségek kiaknázásához, akkor ma egyedülálló látványosság lenne. Emellett életet is lehetett volna vinni az ódon falak közé, hiszen az alagútrendszer, a labirintus annyi mindennek otthont adhatott volna . . . Helyette azonban működött benne akkumulátorüzem, raktároztak benne bútort, szolgált elesett emberek szükséghajlékául. — Kiköltöztetjük onnan a lakókat — fogadkozik a tanácselnök —, s ha lassacskán is, méltó célokra hasznosítjuk. Nagy társadalmi összefogással már elkészült udvarán a szabadtéri színpad. Kitisztítjuk majd az árokrendszert, sportparadicsom lesz az az erőd, ha a KISZ-esek is úgy akarják . . . Mielőtt mérgelődni kezdenénk azon, hogy a komáromiaknak miért csak most jut eszükbe a becses műemlék kihasználása, tegyük gyorsan az előbbi tények mellé, hogy a város a felszabadulást követő esztendőkben nemigen fejlődhetett, már-már elsorvadt. Az első emeletes lakóépület 1956-ban épült Komáromban. Hadd ne írjak számot, hogy ma mennyi van, hiszen talán nem is ez a legfontosabb. Az egykori városvezetés okosan határozott: nem a peremkerületek lakótelepeinek építését szorgalmazta, hanem a városmag korszerűsítését. Epületek egész sora létesült a központban, új ruhába öltözött a kisváros. — Sok az ingázónk — mondja Bukó Józsefné tanácselnök-helyettes. — Az OTP-lakásokra elsősorban nem a komáromiak jelentették be igényüket, hanem a betelepülők: a környező üzemek fiatal mérnökei, technikusai. Nélkülük talán az idős emberek kertvárosa maradt volna Komárom. Az almásfüzitői timföldgyár, a komáromi kőolajipari vállalat, a kisebbnagyobb gyárak, az állami gazdaság fiataljainak serege vált az utóbbi időben komáromivá. Az ide tízegynéhány kilométerre fekvő timföldgyár régebben nem Komáromban, hanem Almásfüzitőn épített lakótelepet, amely — a komáromiak legalábbis úgy tartják — idegen testként él a községben, ahol hiába van általános iskola, kultúrház: a lakótelepen nem alakult ki városi életforma. Ma már más a helyzet. Az üzemek bérlőkijelölési jogot vásároltak, ennek is köszönhető, hogy 1980-ig, terven felül, 120 lakást építettek fel Komáromban. Alakulóban az új városrész, a Csillag-lakótelep. A tanács fejlesztési lehetőségei korlátozottak, hiszen öt évre csak mintegy 250 millió forintnyi összeggel számolhatnak, de a gyárak, vállalatok igyekeznek segíteni; főként a gyermekintézmények építésében. 1977 óta Komárom már nem a legkisebb lélekszámú városa az országnak, a hozzácsatolt Szőny községgel lakóinak száma 19 ezer körül mozog. Hogyan is gondolták 1969-ben? „Komárom 12 ezer lakosa közül minden harmadik kijár a városból dolgozni — és minden negyedik iskolás, helyben. Ideális alvóváros lesz belőle, ha minden úgy sikerül, ahogy tervezik. Felkészültek a fejlődésre, rengeteg öreg házat lebontottak, középületeket és közműveket építettek, rá sem lehet ismerni a háború előtti falura, amely a határon túlra került Komárom helyett vált mondva csinált várossá" — írja többi között a Magyar Nemzet 1969 telén megjelent riportja. — Ma már nem egészen alvóváros Komárom — kanyarodik vissza a témához a tanácselnökhelyettes-asszony. — Ébredéséhez hozzájárul a sok fiatal, az eleven kulturális élet. De különben is, hogyan lehet alvóváros egy olyan település, amelynek peremén évente 4—5 millióan lépik át az országhatárt? Régen a városközpontban ugyanaz a kép fogadta az idegent, mint amit ma láthat a volt nagyközség, Szőny felé haladva. Megváltozott Komárom. Nem mezőgazdasági, nem is kifejezetten ipari — mégis munkásváros! Az ezredfordulóra 25—30 ezer lakosa lesz, s ha az elképzelések megvalósulnak, felépül a környéken a Premix gyógyszeralapanyag-gyár. A legújabb rendezési terv már Komárom—Almásfüzitő térségére szól! Újabb jellemző vonás a helység-A Megyei és Városi Tanács épülete A szolgáltatóház portréhoz: a Duna két partján két baráti ország kisvárosa. Komárom — Komárno A sajátosság ugyan nem egészen egyedülálló, hiszen Esztergom és Sturovo is ikervárosok, melyeket szintén csak a Duna és a határ választ el egymástól, de Füstös László tanácselnök állítja: a kapcsolatok itt a legelevenebbek. Házi archívumából néhány éve megjelent Népszava-riportot halász elő, amelyben Laár Árpád, az ÉVM főosztályvezető-helyettese az újságírónak többi között azt nyilatkozta: „A magyar—csehszlovák határ menti