Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Tamás Ervin: Komárom

Tamás Ervin Komarom Minden városnak vannak jelképei. Most nem a címerek ábráira gondolok, hanem az urbanizálódás sajátos jegyeire vagy éppen azokra a gondókra, amelyek a városiasodás útjában állnak. Jelkép lehet egy félbemaradt elképzelés, befejezés előtt abbahagyott épületkoszorú, megtestesítőjeként a városrendezői szándék elárvulásjinak. Szimbólummá emelkedhet természeti kincs, elődeink építészeti remeke vagy éppen egy utolsónak szanálandó, térdeplő viskó is. Jól tudom, megrovás érhet, hiszen ily módon minden jelképpé növeszthető, s az irói fantázia könnyen csorbát ejthet a valóságon, ez pedig várost bemutató riportban nem illendő dolog. Vissza hát gyorsan a címerhez? Nos, Komárom címerében a háromtornyú arany vár a régi város jelképe, egykori pecsétjének motívuma. A címerpajzs alján a középkék körszelet a Dunát szimbolizálja. A középen húzódó, ezüstszürke csík arra utal, hogy a település közlekedési gócpont. Mégsem a címerről szeretnék beszélni, hanem Komárom ágas-bogas fejlődéséről, településhálózati funkciójáról, s arról, hogy mi foglalkoztatja manapság leginkább lakosságát — mindezt három jellemző alcímben próbálom összefoglalni. Az első rész, többi között, a fürdő kálváriájáról szólna, a második a várról és vidékéről, míg a harmadik fejezet Komárom és Komárno kapcsolatáról. Kezdjük hát az elsővel, a fürdő kálváriájával 1976. december 29-én ezt a hírt kopogták az MTI telexgépei: „A téli hónapokban is sokan keresik fel a komáromi termálfürdőt. Az egyre emelkedő forgalom annak köszönhető, hogy most már két különböző jellegű, kénes és sós termálvíz várja a gyógyulást kereső fürdőzőket. A kénes vizet már régebben gyógyhatásúvá nyilvánították, a legújabb kút hozamának, a 960 méter mélységből feltörő, 42 fokos, sós forrásnak gyógyvízzé nyilvánítása most van folyamatban. A gyógyulást keresők 75 százaléka a tatabányai, a dorogi és az oroszlányi szénmedencéböl, valamint a székesfehérvári iparvidékről érkezik Ko máromba ... A fürdőzők 65 százaléka 14 reumás jellegű megbetegedéssel, 20 százalékuk baieset vagy más természetű sérülés okozta mozgáskorlátozottság, a többiek nőgyógyászati, ideg-és bőrmegbetegedések miatt keresnek gyógyulást a komáromi fürdőben. A 11 évvel ezelőtt megnyitott komáromi gyógyfürdőt eddig két és fél millió vendég kereste fel." Eddig a Magyar Távirati Iroda három évvel ezelőtti jelentése. De mit ír húsz esztendővel ezelőttről, a hajdani strandról a tanács akkoriban megjelent városismertető füzete? Bizony nem volt mivel büszkélkednie, hiszen a gyógyvíz még a föld alatt bujkált, így csupán egyetlen adatra bukkanok, miszerint a fejlesztési összegből három év alatt 700 ezer forinttal részesült. Érdemes azonban még egy-két pillantást vetni a régi, megsárgult füzetbe. No, nem a dicső ösmúlt okán, hiszen már-már nincs olyan hazai település, amelynek krónikája ne büszkélkedhetne réz- vagy bronzkori régészeti lelettel. A mostani Szőny község helyén a nagy római katonaváros, Brigetio állt; Komáromon futott át a főközlekedési út, akárcsak ma; a monostori erődnél a mérföldkőre rávésték: 5000 lépésre van Brigetiotól; első királyunk idejében Komárom — ma Komárno — az ország jelentősebb helységei közé tartozott, mert vásárjoga volt; a tatárjáráskor jól megerősített várátaz ellenség nem tudta Bevenni, ezért IV. Béla 1265-ben kiadott okiratában olyan városi jogokkal ruházta föl Komáromot, mint amilyenek Buda városát illették meg. A dicső múlt Komárom történetében egészen Mátyás király haláláig tartott. Azután már csak egy országos jelentőségű eseménynek színhelye: Ulászló 1510-ben itt tartott országgyűlést, majd jött Mohács, és csodával határos, hogy a település nem tűnt el a föld színéről. Később ismét békésebb korszak következett — 1715-ben Komárom az ország ötödik legnagyobb városa —, Mária Terézia a települést szabad királyi várossá nyilvánította. Ám, ha nem a háború pusztított, a természeti csapások sorozata okozott jóvátehetetlen károkat. 1763-ban a földrengés 7 templomot és 279 házat döntött romba, majd két tűzvésznek csaknem 400 épület esett áldozatul. 1783-ban egy újabb földrengés úgyszólván teljesen elpusztította. Az élni akarás persze győzedelmeskedett, újjáépítették. 1848-ban azonban minden addiginál nagyobb tűzvész támadt; majd az osztrák csapatok ostroma okozott károkat. Klapka György hősiesen védte a várat a túlerővel szemben, s csak akkor adta fel a harcot, amikor honvédéinek az ellenség menlevelet ígért. Sokszor vártak romok a város újjáépítőíre. Utoljára 1945. március 28-án. „Az újjáépítés során — a helyreállítási munkákon kívül — a túlzsúfoltság szinte megoldhatatlan feladat elé állította a város vezetőségét. Az ötvenes évek elején indult meg a nagyobb arányú lakásépítés, de egyébként is az elmúlt két évtized alatt teljesen megváltozott Komárom arculata" — idézem a Címer-ABC-t. Az 1958-ban készült krónika szerint 1945-től 1958-ig összesen 195 lakóház épült fel magánerőből Komaromban, állami lakásból pedig 243 — azaz: a fejlődés nem mondható éppen dinamikusnak. Ha két évtizedet ugrunk, megtudhatjuk, hogy az ötödik ötéves tervben a korábbinál nagyobb ütemben fejlesztik a várost; 1980-ig 800 új lakást adnak át. Az új otthonok és kommunális létesítményeik felépítésével befejeződik a korszerű városközpont kialakítása. E tervidőszak alatt szaküzletek nyílnak, 1981-ben fölavathatják a régóta áhított áruházat, bővül a csatornahálózat, nő a közművesítettség. A fejlődés megannyi mutatója helyett miért hangsúlyozom mégis a fürdő kálváriáját? Nemcsak azon egyszerű oknál fogva, hogy úgy érzem, ezzel segíthetek a komáromiaknak, hanem azért is, mert jó példa a már több más városnál is emiitett kerítésszemléletre, miszerint nem látunk az orrunknál — vállalat a gyárkapun, város a közigazgatási határán — tovább, s ez sokszor hátráltatja a célok integrált megvalósítását. Füstös László, a komáromi tanácselnök is hasonlóképpen dohog. Élete nem csupán ehhez a teiepüléshez cövekelte, nem vádolható elfogultsággal: 1962-ben a járási KISZ-bizottságon dolgozott, később a Komárom megyei pártbizottságon, onnan küldték Politikai Főiskolára, majd ennek elvégzése után, két éven át a „szomszédvár", Tata párttitkára volt, s 1975-ben vezetett útja A Mártirok útja A Csiliagvár mtPUMzif-OPO ORSZÁG