Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Dr. Ney Klára-Mária: Otthonom

tunk aztán végleg. Szép emeleti lakásunk romokba dőlt, csodálatosképpen azok a bútoraink, amik egy szobába voltak bezsúfolva, menekültek meg. 1944 karácsony estéjétől megkezdődött Budapest ostroma. Szegény öreg házunk most is otthont adott, ha kimondhatatlanul nyomorúságosat is, 7 hétre az ostrom vihaiában ő védett minket kettős pincéiben. Közben a ház maga 6 repúlőbomba-találatot kapott, 23 aknát, két tüzérségi belövést; számtalan repeszdarab pusztította, és egy melléje hullt foszforbomba fenyegette teljes pusztulással. Egy-egy bombatalálat után sokszor fél óráig sem lehetett látni az áthatolhatatlan kőporfelhőben, hogy egyáltalán maradt-e valami a fejünk fölött. Minden lehullott köve a szívünkbe hasított, és sirattuk kedves Várunkkal, gyönyörű hídjainkkal, egész csodálatos Budapestünkkel együtt, mint egy teljesen hiába, oktalanul és gonosz bosszúból halálra kínzott élőlényt. Sirattuk mint 37 éves sógoromat, akit vízhordás közben ért az akna. Mikor 1945. február végén végre feljöhettünk a pincéből, soványan, piszkosan, meggyötörten, szemünk csak romot és pusztulást látott. Ma mar szinte el sem tudom képzelni, honnét vettük hozzá az erőt, csak egy elhatározás élt bennünk: haladéktalanul nekikezdeni és felépíteni újra mindent. Sokan elmenekültek a Várból, mihelyt tehették, de legalább annyian nyüzsögtek velünk együtt a romok között, reggeltől estig cipelve a törmelékkel teli, nehéz trógokat, hordva fel a vizet még sokáig, nyárig, a romokon bukdácsolva a Krisztinából vagy a Vízivárosból. Se víz, se villany, se gáz, semmiféle közlekedési eszköz, mikor már keservesen át lehetett jutni Pestre, naponta kilométereket tettünk meg gyalog húgommal élelmiszerért. Azt szoktuk mondani félig tréfásan, hogy ez volt életünk „hőskora". Szinte tíz körömmel kapartuk ki, de őszre majdnem elsőként tető alatt állt a ház, és lakásunk bedőlt falai felépítve, kimeszelve, kitakarítva vártak az új életre. Betegségem és operáciom miatt csak 1947 nyarán vállalhattam végleges hivatali munkát, egyetemi végzettségemtől teljesen távol eső munkahelyen, a Péti Nitrogénműveknél. Csak a vállalat elnevezése változott többször a fejem fölött, és cserélődtek munkaköreim és munkatársaim, de lényegileg egy munkahely törzsgárdájának tagja lettem 28 évig, nyugdíjazásomig. Tulajdonképpen ekkor, 1947-ben léptem ki először otthonom zárt köréből a nagy közösségbe. Szerettem a tőlem tulajdonképpen egészen távol álló munkát, örültem, hogy csekély erőmmel én is hozzájárulok a nagy közösség boldogulásához. A közösség, a jövő számára kell megőrizni azokat az erényeket, melyeket az otthontól kaptunk. Talán egy kicsit hozzájárul ehhez ez az írás is, ebből a szobából, ahol a karácsonyfa körül ott nyüzsög ma is az unokákkal felszaporodott nagy család, ahová mindenhonnan mindnyájan most is újra és újra „hazajövünk". Az „ereklyeszekrény" Ney Ferenc könyvespolca, fölötte Ney Ferenc, Ney Béla és Ney Ferencné portréja