Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Dr. Ney Klára-Mária: Otthonom

A Lenkey-féle bútorok; a fiókos-szekrény fölött Lenkey Lajosnak és feleségének arcképe io éves koromban összeállítottam egy pepita füzetben „összes műveimet", saját illusztrációmmal, egy év múlva pedig megírtam n kéziratos lapban fennmaradt „regényemet" Stibor vajdáról. Az irodalmi hajlam dédszülőktől szülőkig itt lebegett a ház levegőjében, s a költészet kultiválása mellett, a versfaragó készség is — mint máshol pl. a zenei hajlam — ott lappangott mindenkiben. Ennek következménye volt, hogy már gimnazista korunkban Mihály unokabátyám vezetésével, néhány lelkes taggal megalapítottuk a házban működő „Hazánk" egyesületet, és egyik osztálytársa apjának segítségével havonta sokszorosíttattuk a kézzel írt „Hazánk" c. irodalmi lapot. A „Hazánk" egyesület nagynéném nagy alkovos szobájában rendezte műsorait. A sokszor igazán szépszámú közönség pedig nagyrészt a családok tagjaiból verbuválódott. Irodalmi működésünket legelsősorban hazafias érzéseink hatották át. Az I. ker. Szilágyi Erzsébet leánygimnázium sem követelt tőlünk kevesebb szorgalmat, fegyelmet, mint a mai iskolák. Az V. gimnáziumtól kezdve heti 8 latin óránk volt egy országszerte híres szigorú tanárral. Kora reggeltől este 8-ig minden percünk be volt osztva (kivéve a szombat délutánt). Az iskolai tanulás mellett jártunk külön gyógytornára, télen korcsolyázni, nyáron úszni, kétszer egy héten volt zongora, német és francia óránk; minden nap ki kellett mennünk egy órára sétálni a Bástyasétányra. Időnk tehát igazán nem volt sok, szabad időnkben már mint nagyobb lányokat sokat vittek szüleink múzeumokba, színházba, operába és kirándulni. Meg kell mondanom, hogy a legkonzervatívabb elvek szerint nevelt gyerekek voltunk. Mi magunk ezt akkor csak részben érzékeltük, mert még iskolai éveink után is igen rövid pórázon tartottak minket mind szórakozásainkat, mind öltözködésünket illetőleg. Szinte már anakronisztikus volt a szűk család szoros összetartozása, egymástól függése, illetve nekünk, fiataloknak a teljes függésünk szüléinktől. E- desapám az ideális „páter familias" volt haláláig. Nemcsak szűk családja eltartója, gondját viselője, bizalmasa mindenben, de a nagy családé is, barátaié, beosztottjaié. Mindenki őt kereste tanácsért, vigasztalásért, anyagi támogatásért. Csalódottan tőle soha nem ment el senki, és hányan jöttek, és jönnek még ma is hozzánk ismeretlen emberek, hálás szívvel emlékezve apám jóságára. Apám a 30-as évek derekán ért pályája csúcsára: a MÁV Építési és Pályafenntartási Osztályának igazgatója volt. Hozzá tartoztak a legszegényebb, legelesettebb emberek a vasutas társadalomban: pályamunkások, kubikosok légiói. Mennyit fáradt ő ezek helyzetének javításán, mennyien köszönhették neki személy szerint is, hogy emberségesebb körülmények közé jutottak. Hogy mennyire így volt, illusztrálja az, hogy amikor az 50-es években egy ideig a MÁV-kórházban kellett feküdnie, egyik szobatársa, egy ismeretlen, öreg pályamunkás sírva fakadt: a sors megadta neki azt a kegyelmet, hogy a Ney igazgató úr közelében, vele lehet. Humánus gondolkodása mellett igen erélyes, fegyelmezett és fegyelmet megkövetelő is volt. Nem is lehetett ez másképp felelősségteljes hivatalában, s azért sem, mert szerette, magáénak érezte a közösségnek végzett munkáját. Abban is, mint otthon, mindig szebbre, jobbra, kiválóbbra törekedett. Sikeresen képviselte sok-sok nemzetközi konferencián a magyar vasút ügyeit, és öregbítette a külföldiek megbecsülését a magyar vasutasok szakértelme, kitűnő nyelvtudása iránt. Nagyon-nagyon sok mindent köszönhettünk még ennek a teljesen zárt, konzervatív otthonnak. Szüleim, a fentiekből következőleg az aszszonyi, anyai hivatásra neveltek bennünket elsősorban. Kicsi korunktól részt kellett vennünk minden házi munkában, meg kellett tanulnunk mindent, takarékoskodni és beosztani is, vigyázni minden holminkra. Később megtanultunk varrni is, és egyszerűbb ruháinkat magunk készítettük. Ez volt tehát a kiindulási alap, de abban modernek voltak, hogy belénk nevelték: nem mindenáron férjhez menni. Ragaszkodtak ahhoz, hogy középiskoláinkon kívül mindketten valami olyan végzettséget szerezzünk, amiből saját lábunkon meg tudunk állni. A nyelvek tanulása mellett elvégeztem a magyar—német gép- és gyorsírást is. Mennyire igazuk volt! Ez lett későbbi elhelyezkedésem alapja és nem egyetemi végzettségem. Ezzel kapcsolatban igen különös volt a helyzet. Szüleim sokáig kifejezetten ellenezték, hogy egyetemre menjek. Jó pár évvel később azonban, amikor úgy éreztem, hogy nekem el kell végeznem az egyetemet, minden anyagi támogatást megadtak hozzá, örültek és büszkék voltak 1943 telén megszerzett doktori címemre. A magyar irodalomtörténetnek, történetnek és művészettörténetnek praktikusan tényleg nem vettem hasznát az életben, de mégis egészen másképpen alakult volna egész életem enélkül. Derűs és boldog otthonunkra mind vészterhesebben borult a háború árnya, a teljesen bizonytalan jövő és a teljes bizonyossággal minden nap növekvő német, majd az utolsó időkben a nyilas terror. Borzalommal, együttérzéssel néztük a lengyel menekülteket, az utcákon egyre sűrűbben végighurcolt szerencsétlen sárgacsillagosok csoportjait. Ez a kezdet, de mi lesz még ? 1944 őszén felajánlottuk féltve őrzött emeleti otthonunkat a Nemzetközi Vöröskeresztnek. Összes bútorunkat egy szobába zsúfolták össze, és a lakásban kb. 20 zsidó gyereket helyeztek el, akiknek szüleit elhurcolták. Felnőtt üldözöttek, szökött katonák is bujkáltak a házban, mikor 48-án a pincékbe szorultunk. Szüleim és én, húgom és családja (férje, egy 2 éves és egy 4 éves kisfiú) földszinti lakásába költöztünk. Itt is marad-12